Nemrég házibulit tartott a lányom, amire két osztálytársa is azért nem tudott eljönni, mert éppen apás hétvégén voltak. Jó, persze, írhatnánk különélő szülős hétvégét is, mert tényleg mindegy, hogy apa-e, vagy anya, aki igényt tartott rájuk. Lényeg, hogy azért nem voltak ott a srácok a buliban, mert éppen a másik szülőjüknek járt velük a kapcsolattartás, ők pedig nem hozták el a fiukat a partiba, mivel más terveik voltak a hétvégére.
Másnap, az évzárón sikerült beszélgetniük a gyerekeknek, és most inkább nem idézzük, hogy fogalmaztak a tizenegy éves fiúk, de mind a ketten iszonyatosan igazságtalannak tartották, hogy ki kellett maradniuk az egyébként hatalmasra sikerült vízi partiból. Ugyan nem tudták szavakba önteni, de érezték, hogy ez egy olyan szituáció volt, amikor azért szívtak ők, mert a szüleik elváltak.
Érdekes módon a szüleiknek joguk van hozzájuk, nekik viszont nincs joguk a saját életüket élni, és azt csinálni, ami abból következik: például buliba menni, mint mindenki más a bandában. Helyette időről időre el kell dobniuk mindent, fel kell függeszteni az életüket, át kell települniük a másik szülőhöz, és azt csinálni, amit ő kitalál, azokkal az emberekkel találkozni, akikkel ő akar, nekik pedig semmi beleszólásuk.
A gyerek mindig a vétlen áldozat
Beszélgettünk erről egy ismerősömmel, aki családterapeuta-jelöltként dolgozik (azért jelölt, mert még nincs kész a diplomamunkája, de a gyakorlatban évek óta családoknak segít), és meglehetősen sok ilyen helyzettel találkozott már az évek során. Siposné Barócsy Veronika szerint a kéthetente hétvégére beosztott „láthatás”még mindig a jobbik eset, úgy tapasztalta, ennél sokkal jobban szokták utálni a gyerekek, amikor arányosan el van osztva az idejük a két szülő között, és három napot itt, négy napot ott töltenek. Úgy látja, ezeknek a gyerekeknek nincs is igazi otthonuk, kétlakiak, és emiatt bizonytalanok – bár van, aki másképp vélekedik erről, írtunk is róla korábban.
Azok a volt párok, akik valóban elkötelezettek a további jó együttműködésben, legalább a gyerek érdekében, gyakran kérik a válás után mediátor, vagy családterapeuta segítségét. A szakemberek pedig főleg rugalmasságot kérnek a szülőktől, éppen az ilyen esetek elkerülésére. Például, ha közbejön valami, akkor engedjen a másik, és ez oda-vissza is működjön, ellenkező esetben mindig a gyerek az áldozat. Ezt próbálják megértetni a szülőkkel a segítők.
Persze ez nem mindig olyan egyszerű, mivel egy válásnál sokszor túlságosan tombolnak az érzelmek, és a bosszúvágy esetenként sokkal erősebb a felekben, mint a józanész szava. Ez pedig mindent elnyom, még azt sem látják, hogy tulajdonképpen nem is az exükön állnak bosszút az akadékoskodással, és a jogaikhoz való körömszakadtáig ragaszkodással, hanem a gyerekkel szúrnak ki. Pedig ő aztán tényleg semmiről sem tehet.
Ráadásul ennek komoly következményei lehetnek később, a gyerek párkapcsolataiban is.
Vannak persze, akiknek sikerül jól kezelniük az ilyen helyzeteket. Ők azok, akik nem felejtik el, hogy a gyerek semmiről sem tehet, és hogy egykor szerették egymást a másik szülővel, és közös jövőt képzeltek el. Ők általában rugalmasak, és a fentihez hasonló szituációban nem intenek be a gyereknek, hanem megegyeznek a másik szülővel, hogy rendben, persze, hogy elmehet a buliba, a versenyre, vagy az utazásra, később viszont bepótolják a kimaradt hétvégét, vagy legközelebb egy nappal tovább marad a gyerek.
Ezek a gyerekek tényleg szenvednek.
A családterapeuta-jelölt szerint még azok a gyerekek is szenvednek, akik nagyobbak, és azt mondják, jó, hogy elváltak inkább a szüleik. Óriási trauma ez nekik, ráadásul sokszor magukat okolják a történtekért.
Siposné Barócsy Veronika egyébként azt tapasztalja, hogy nemcsak az a szülő hajlamos beinteni a másiknak, aki mindent elveszített, hanem sokszor az is visszaél a helyzetével, akinél a gyerek van. Nem engedi kapcsolattartásra, mert mondjuk beteg, vagy másnap dolgozat lesz, és tanulni kell, a másik szülő pedig nem tud mit tenni ilyenkor, ha nem akarja, hogy a gyereken csattanjon az ostor.
Ez azonban a ritkább eset, a gyakoribb az, hogy aki mindent elveszített, az akar bosszút állni az exen, csak nem gondol bele, és mellé lő: nem a volt házastárs, hanem a gyerek látja kárát a dolognak.
Vissza fog ütni
A helyzet az, hogy már csak a saját, jól felfogott érdekében is vissza kellene fognia magát a sértett, bosszúálló, vagy bármi más miatt rugalmatlan szülőnek, és bizonyos, normális kereteken belül mégiscsak figyelembe kellene vennie a gyerek igényeit, vágyait, elképzeléseit. Ha ugyanis gyakran fordul elő ilyen konfliktushelyzet, amiben a felnőtt diktál, óhatatlanul megromlik a viszony a szülő és a gyereke között. Kialakul egy ördögi kör, aminek csak az vet véget, hogy a gyerek nagykorú lesz, és akkortól megteheti, hogy a szülő felé sem néz többé. Addig viszont rengeteget fog szenvedni, vagy rosszabb esetben rettegni.
Természetesen megkérdeztük, hogy ilyen esetekben milyen megoldást szoktak alkalmazni a családterápiában. Általában külön beszélgetést kezdeményeznek a szakemberek a gyerekkel, úgy, hogy nincsenek jelen a szülők, egyik sem. Az ott elhangzottakat csak akkor mondhatják el a szülőknek, ha a gyerek erre felhatalmazza a családterapeutát, ami vagy összejön, vagy nem.
Ha engedi, akkor általában sokkot kapnak a szülők attól, hogy a gyerek magát okolja mindenért, és ez elég szokott lenni ahhoz, hogy változtassanak.
A megoldást akarni is kell
Ugyanakkor tény, hogy aki elmegy családterápiára, az érzi, hogy nem jól mennek a dolgok, keresi a megoldást, maga is változtatni akar, ezért nem is kell nagyon győzködni. Inkább csak eljutnak oda, hogy kimondanak és megbeszélnek olyan dolgokat a szülők, amit négyszemközt nem tudnak. Illetve, ha egy harmadik is úgy látja, ahogy ő, vagy a másik, akkor könnyebben elfogadják. Sokszor a szülők maguktól is tudják a megoldást, csak kell nekik a megerősítés.
Vannak viszont, akiket küldenek a terápiára, legtöbbször éppen a gyerek iskolája. Náluk nagyon ritkán sikerül jó eredményt elérni, hiszen maguktól nem akarnak változtatni, csak kényszerből vannak ott. Persze előfordul, hogy ezeknél a szülőknél is sikerül eredményt elérni, csak a statisztika sokkal szomorúbb.
