Miért kell annak a szegény gyereknek nyáron is bölcsibe járni?

Olvasási idő kb. 5 perc

Sok szülő nyáron is beadja a bölcsődébe a gyerekét, ez pedig a szuperanyáknál kicsapja a biztosítékot. De miért is?

Erős posztot írt a Facebookon a Gyerekkel vagyok blog, a lényege röviden, hogy sok szülő nyáron is beadja a bölcsődébe a gyerekét, pedig otthon vannak a nagyobbal, csak hát a kicsivel sok a gond, így inkább lepasszolják. A bölcsőde küzd, mert ki kell adni a szabadságokat, nincs elég ember, a gyerekek sírnak, mert szívesebben lennének otthon. És egyébként is, micsoda dolog, hogy nyűg a gyerek a saját szüleinek, pedig nemrég még mennyire szerették volna őt.

Természetesen elhiszem, hogy maximális jóindulattal, és a gyerekek érdekében íródott a poszt, de szerintem van itt egy másik szempont is.

Elmesélek egy sztorit. A lányom óvodába készült, és éppen nyílt nap volt a körzetes intézményben. Természetesen elmentünk, méghozzá édes hármasban, a röpködő copfú kis háromévessel, és nyilván jött velünk a kisöccse, a támaszkodva már állni is tudó, 9 hónapos baba. Gondoltam, semmi baj, betolom a kicsit a babakocsiba szíjazva, amíg a naggyal foglalkozom.

shutterstock 570751849

Csakhogy az óvoda ajtajában szóltak, hogy a babakocsit nem lehet bevinni, vegyem ki a tíz kilós gyereket, és vigyem a hónom alatt. A program kézműveskedés, szóval a másik kezemmel meg nyugodtan vágjak ki az óvodai ollóval virágokat színes papírból a nagynak, aki majd felfűzi őket cérnára. Mi sem egyszerűbb. 

A kicsit időnként nekitámasztottam az asztalnak, hogy szabadok legyenek a kezeim, aki persze szanaszét szedett mindent, megkóstolt pár tűt, kinyomott néhány tubus ragasztót, és széttépett pár értékes színes papírt. Persze próbáltam őt visszafogni, így a lányommal semmit sem tudtam foglalkozni, aki egyedül még nem tudott se vágni, se hajtogatni. A többi szülő neheztelő pillantásokat lődözött felém, a hajam égnek állt, a kezem remegett az idegességtől, és közben irigységgel vegyes gyűlölettel gondoltam arra a családra, ahol három felnőtt: két nagymama és a szerencsés anyuka foglalkozott intenzíven az egyetlen utóddal. Miközben én kettővel szenvedtem egyedül, de nem azért, mert ezt az exrtém sportot választottam, hanem mert a nagymamák és a rokonság az ország másik végében élnek.

Szóval, van az úgy, hogy az ember a fél karját odaadná, ha valaki vigyázna legalább az egyik gyerekére. És van az úgy is, hogy az egyetlen segítsége a bölcsőde, vagy az óvoda. Mert a nagyszülők távol élnek, a barátok mindig dolgoznak, amikor a gyerekek ébren vannak, és csinálni lehet/kell velük valamit, apa meg majd valamikor estefelé hazaér a munkahelyről. Addig meg anya küzd egyedül a bevásárlással, a háztartással, a fejlesztésekkel, és úgy általában az élettel. Minél kisebbek a gyerekek, és minél többen vannak, annál nehezebb ez az időszak.

Ahogy Vekerdy Tamás is elmondta tavaly a Díványnak: soha a történelem folyamán nem volt még olyan, hogy a nők ennyire magukra lettek volna hagyva a gyerekkel. Mert mindig volt nörsz, meg freulein az úri családokban, a paraszti világban meg ott volt a nagycsalád, az ángyika, meg a dédi, aki már nem ment ki kapálni a földre, hanem a gyerekekre vigyázott. Az anyának meg mindig volt kihez szólnia, volt felnőtt társasága, és nem volt évekre, egyedül bezárva a négy fal közé az apró gyerekeivel.

Beleolvastam az eredeti poszt alatti kommentekbe, és nyilván megérkeztek a szuperanyuk, akik egyedül nevelték fel a három gyereküket, közben elvégeztek öt egyetemet, a fülükkel trombitáltak, a szájukkal citeráztak, a lábujjaikkal makraméztak, abból tartották fent a családot. Ilyenek mindenhol vannak, természetesen, bár erős a gyanúm, hogy ezeket a történeteket az idő szórja be csillámporral, és reális időben ők is a fél karjukat odaadták volna, ha időnként valaki megszabadította volna őket a gyerekeiktől egy fél napra. A legélesebben ítélkezők kommentjében viszont mindig megbújik a háttérben egy nagymama, aki simán és természetesen vigyáz a gyerekekre, amíg más bölcsiztetni kénytelen.

Ha másért nem, akkor a lelki egészsége, és a józan eszének a megőrzése érdekében. Nem becsülném ám le ezt a szempontot sem.

shutterstock 123061720

Nem olyan nagy baj, ha a szülő belátja, hogy nem megy egyedül, nem tud megbirkózni a feladattal, szüksége van egy kis pihenőre. Sőt, időnként még életet is menthet. Szinte minden évben érkezik a szörnyű hír az anyjuk által halálra rázott csecsemőkről. És persze az első reakció az ítélkezés: oké, hogy az anya nem szándékosan ölte meg a gyerekét, hanem ki volt borulva, de miért nem kért akkor segítséget valakitől?

Hát, vannak, akik kérnek. Méghozzá pont azoktól az intézményektől, amiket, jé, erre tartunk fent. De hát a bölcsi, ugye, egyértelműen az ördögtől való, és rendes anya csak akkor viszi oda a gyerekét, ha már minden kötél szakad.

Oh, egy pillanat, lehet, hogy mégsem: a bölcsőde nem egy kínzókamra, hanem egy szakképzett és gyerekszerető személyzettel, valamint sok játékkal és remek társasággal ellátott, ingergazdag, és biztonságos környezet a gyerekeknek?

Akárhogy is, azt hiszem, sokkal jobb hely lenne a világ, ha egy kicsit több együttérzéssel, jóindulattal, és megértéssel fordulnánk egymás felé, és elhinnénk, hogy nem tudjuk más helyzetét felelősséggel megítélni, de nem is dolgunk, szerencsére. 

Oszd meg másokkal is!
Ezt olvastad már?
Érdekességek