Erős posztot írt a Facebookon a Gyerekkel vagyok blog, a lényege röviden, hogy sok szülő nyáron is beadja a bölcsődébe a gyerekét, pedig otthon vannak a nagyobbal, csak hát a kicsivel sok a gond, így inkább lepasszolják. A bölcsőde küzd, mert ki kell adni a szabadságokat, nincs elég ember, a gyerekek sírnak, mert szívesebben lennének otthon. És egyébként is, micsoda dolog, hogy nyűg a gyerek a saját szüleinek, pedig nemrég még mennyire szerették volna őt.
Természetesen elhiszem, hogy maximális jóindulattal, és a gyerekek érdekében íródott a poszt, de szerintem van itt egy másik szempont is.
Elmesélek egy sztorit. A lányom óvodába készült, és éppen nyílt nap volt a körzetes intézményben. Természetesen elmentünk, méghozzá édes hármasban, a röpködő copfú kis háromévessel, és nyilván jött velünk a kisöccse, a támaszkodva már állni is tudó, 9 hónapos baba. Gondoltam, semmi baj, betolom a kicsit a babakocsiba szíjazva, amíg a naggyal foglalkozom.
Csakhogy az óvoda ajtajában szóltak, hogy a babakocsit nem lehet bevinni, vegyem ki a tíz kilós gyereket, és vigyem a hónom alatt. A program kézműveskedés, szóval a másik kezemmel meg nyugodtan vágjak ki az óvodai ollóval virágokat színes papírból a nagynak, aki majd felfűzi őket cérnára. Mi sem egyszerűbb.
A kicsit időnként nekitámasztottam az asztalnak, hogy szabadok legyenek a kezeim, aki persze szanaszét szedett mindent, megkóstolt pár tűt, kinyomott néhány tubus ragasztót, és széttépett pár értékes színes papírt. Persze próbáltam őt visszafogni, így a lányommal semmit sem tudtam foglalkozni, aki egyedül még nem tudott se vágni, se hajtogatni. A többi szülő neheztelő pillantásokat lődözött felém, a hajam égnek állt, a kezem remegett az idegességtől, és közben irigységgel vegyes gyűlölettel gondoltam arra a családra, ahol három felnőtt: két nagymama és a szerencsés anyuka foglalkozott intenzíven az egyetlen utóddal. Miközben én kettővel szenvedtem egyedül, de nem azért, mert ezt az exrtém sportot választottam, hanem mert a nagymamák és a rokonság az ország másik végében élnek.
Szóval, van az úgy, hogy az ember a fél karját odaadná, ha valaki vigyázna legalább az egyik gyerekére. És van az úgy is, hogy az egyetlen segítsége a bölcsőde, vagy az óvoda. Mert a nagyszülők távol élnek, a barátok mindig dolgoznak, amikor a gyerekek ébren vannak, és csinálni lehet/kell velük valamit, apa meg majd valamikor estefelé hazaér a munkahelyről. Addig meg anya küzd egyedül a bevásárlással, a háztartással, a fejlesztésekkel, és úgy általában az élettel. Minél kisebbek a gyerekek, és minél többen vannak, annál nehezebb ez az időszak.
Ahogy Vekerdy Tamás is elmondta tavaly a Díványnak: soha a történelem folyamán nem volt még olyan, hogy a nők ennyire magukra lettek volna hagyva a gyerekkel. Mert mindig volt nörsz, meg freulein az úri családokban, a paraszti világban meg ott volt a nagycsalád, az ángyika, meg a dédi, aki már nem ment ki kapálni a földre, hanem a gyerekekre vigyázott. Az anyának meg mindig volt kihez szólnia, volt felnőtt társasága, és nem volt évekre, egyedül bezárva a négy fal közé az apró gyerekeivel.
Beleolvastam az eredeti poszt alatti kommentekbe, és nyilván megérkeztek a szuperanyuk, akik egyedül nevelték fel a három gyereküket, közben elvégeztek öt egyetemet, a fülükkel trombitáltak, a szájukkal citeráztak, a lábujjaikkal makraméztak, abból tartották fent a családot. Ilyenek mindenhol vannak, természetesen, bár erős a gyanúm, hogy ezeket a történeteket az idő szórja be csillámporral, és reális időben ők is a fél karjukat odaadták volna, ha időnként valaki megszabadította volna őket a gyerekeiktől egy fél napra. A legélesebben ítélkezők kommentjében viszont mindig megbújik a háttérben egy nagymama, aki simán és természetesen vigyáz a gyerekekre, amíg más bölcsiztetni kénytelen.
Ha másért nem, akkor a lelki egészsége, és a józan eszének a megőrzése érdekében. Nem becsülném ám le ezt a szempontot sem.
Nem olyan nagy baj, ha a szülő belátja, hogy nem megy egyedül, nem tud megbirkózni a feladattal, szüksége van egy kis pihenőre. Sőt, időnként még életet is menthet. Szinte minden évben érkezik a szörnyű hír az anyjuk által halálra rázott csecsemőkről. És persze az első reakció az ítélkezés: oké, hogy az anya nem szándékosan ölte meg a gyerekét, hanem ki volt borulva, de miért nem kért akkor segítséget valakitől?
Hát, vannak, akik kérnek. Méghozzá pont azoktól az intézményektől, amiket, jé, erre tartunk fent. De hát a bölcsi, ugye, egyértelműen az ördögtől való, és rendes anya csak akkor viszi oda a gyerekét, ha már minden kötél szakad.
Oh, egy pillanat, lehet, hogy mégsem: a bölcsőde nem egy kínzókamra, hanem egy szakképzett és gyerekszerető személyzettel, valamint sok játékkal és remek társasággal ellátott, ingergazdag, és biztonságos környezet a gyerekeknek?
Akárhogy is, azt hiszem, sokkal jobb hely lenne a világ, ha egy kicsit több együttérzéssel, jóindulattal, és megértéssel fordulnánk egymás felé, és elhinnénk, hogy nem tudjuk más helyzetét felelősséggel megítélni, de nem is dolgunk, szerencsére.
