Ha a magyar egészségügyön múlott volna, akkor most nem lenne gyerekem. Gyanítom, rajtam kívül is nagyon sok anya története kezdődhetne ezzel a mondattal. Sajnos. Mert hiába az a „sok” pénz, amit a kormány beígér arra az esetre, ha valaki gyors egymásutánban elkezdi gyártani a gyerekeket, ezzel egyáltalán nem támogatja azokat a nőket, akiknek valamilyen okból kifolyólag nehezen jön össze a kívánt terhesség, vagy összejön, de elvetélnek. Ők pedig tényleg mindent megtennének azért, hogy gyerekük legyen – az ilyen-olyan támogatások, adókedvezmények nélkül is.
Mert a kormány azzal – úgy látszik – nem számol, hogy a nőknek érzéseik is vannak, és nem a pénz tudná motiválni őket, hanem egy olyan élet, amelybe gyereket szülni nem számítana luxusnak, meglennének a feltételei annak, hogy anya pl. részmunkaidős állást vállalhasson, és egy emberibb egészségügy, ami segítené a nehezen teherbeeső nőket kisbabához segíteni.
Olvasónk, Erika történetét szó szerint közöljük:
Magának meg hol a méhe? És miért olyan, mint egy óvodásé? - ordította
Leírom az én történetemet, amiben azalatt a kínkeserves három év alatt, aminek a végén végre életet adtam a kisbabámnak, elnyomott mellékszereplőnek éreztem magam. Az orvosok és az egész állami egészségügy játszotta a főszerepet, ők alakították a sztorit úgy, ahogy neki tetszett. A három év során hihetetlenül sok megaláztatásban, stresszben, szorongásban és testi-lelki fájdalomban volt részem, és a két vetélés, majd az utánuk következő procedúra során inkább éreztem azt, hogy az állam minden eszközével és erejével azon van, hogy még véletlenül se legyen gyerekem.
Valószínűleg most is ezernyi nő van, aki pont ugyanezt érzi, és rajtuk nem segít az adókedvezmény. Nem segít az, hogy elengedik a hitelüket. Nem segít a pénz. Attól nem lesz gyerekük. Fizikai, biológiai akadályokat csak az egészségügy és az abban dolgozó orvosok tudják leküzdeni. De ahhoz az kellene, hogy a nőket nőnek nézzék. Sőt, embernek. Érző, gondolkodó lényeknek, akiket gyerekhez tudnak segíteni. Merthogy ez életük vágya. Nem, nem a velük járó pénz.
Az első vetélés utáni műtét borzalmas volt: a kórházban a nőgyógyászaton egy függöny választott el a folyosótól: a reggeli ügyeletes orvos ordítozott velem, hogy ne feszítsek, és hogy nekem hol van egyáltalán a méhem, és hogy olyan, mintha egy óvodás méhe lenne. Az első lamináriát – méhszájlazító – belém törte. Iszonyú fájdalom, jött a második, amit már sikerült feltenni. Utána jött a fél napon át tartó iszonyú görcs és szülési fájdalmak, ám a végén nem a kisbabám várt, hanem a befejező műtét. Ám fájdalomcsillapítót nem kaphattam. A nőgyógyászom a sztori hallatán csak annyit mondott nekem: "hát igen, a doktor urat nem a kézügyességéért szeretjük". Azért a stíluson lenne mit finomítani. Mondjuk nem úgy kezelni az éppen elvetélt nőt, aki élete egyik legszörnyűbb „élményére” készül, mint egy állatot. Akit kicsit még utál is.
Aztán jött a magyar doktor House, aki rettegésben tartja a nőket
Aztán a második vetélés után az orvosom azt mondta, hogy egy vetélés lehet véletlen, kettő már nem, elképzelhető, hogy valamilyen immunológiai probléma van. Elküldött egy másik orvoshoz, - amiért mindig hálás leszek neki – de már előre figyelmeztetett, hogy az út rögös lesz, de végig kell rajta menni, hogy gyerekem lehessen. Ő már ismerte az orvost, aki a habituális vetélésekkel foglalkozott, én még nem.
A második műtét után elkezdtem bújni a netet, akkor akadtam rá egy fórumra, ahol többszöri vetélésen átesett nők küzdöttek azért, hogy egészséges kisbabájuk születhessen. Ha ők nem lettek volna, szinte biztos vagyok benne, hogy nem tudtam volna végigcsinálni, és nem lenne most gyerekem. Nem csak lelki segítséget nyújtottak, hanem annyi információ birtokában voltak az aktuális kivizsgálási protokollról, hogy örökké hálás leszek nekik. (Még most is tartjuk a kapcsolatot, ennyi erős és elszánt nővel azóta sem találkoztam.)
Az orvossal való első találkozás a kórházban történt, ahol dolgozott, és ahonnan rövid úton el is hajtott, hogy menjek a magánrendelőjébe, mert csak ott foglalkozik a hozzám hasonlóakkal. Iszonyú hosszú várólista, éjfélkor még a váróban kornyadoztak a terhes nők a férjeikkel, majd jött egy sor vizsgálat, amiből volt, amit tb-re meg lehetett csináltatni, de voltak olyan vizsgálatok, amiket ha állami keretek között szerettem volna megcsináltatni, akkor még mindig arra várnék, hogy gyerekem lehessen. Ciklusmonitor, szaladgálás, időpontkérés, átjárhatósági vizsgálat – csak mert a protokoll ezt diktálja - , miközben addigra már kétszer teherbe estem, a leletekkel újra orvoshoz menni, újra fizetni, stb.
És akkor még nem szóltam arról, hogy a doktor, - aki egyébként vitán felüli szaktekintély, és neki is örökké hálás leszek a gyerekemért, - borzalmas stílusával, ha lehet azt mondani, rettegésben tartja a nőket, engem legalábbis biztosan. Féltem tőle, hogy nehogy valamit rosszul mondjak, csináljak, mert akkor leordítja a fejem.
A gyógyszer, ami elrejti a magzatot az immunrendszerem elől, hogy ne lökje ki
Egy évnyi vizsgálódás után térhettünk rá az immunológiai kivizsgálásra, de itt sem volt kolbászból a kerítés. Elhunyt a biológusnő, aki értett a leletek kiértékeléséhez, emiatt a halála után már nem is csinálták meg azokat a vizsgálatokat. Szinte hihetetlen, de a magyar egészségügyben bármi megtörténhet.
Kicsit több mint egy év telt el a második vetélésem óta, mire végeztem a temérdek vizsgálattal, de ezzel az idővel még szerencsésnek érezhettem magam. Végül bebizonyosodott, hogy immunológiai probléma áll fenn, ekkor kezdődött a papíros procedúra – OGYI igazolás, OEP igazolás kellett, hogy hozzájuthassunk ahhoz a gyógyszerhez, ami az immunrendszerre hat, és „elrejti” az immunrendszerem elől a magzatot, hogy ne lökje ki.
A papírokat természetesen az orvosnál kellett kitölteni, munkaidőben - tengernyi szabadság és pénz ment el a kivizsgálásokra, közben pedig folytatódtak a megaláztatások. Az orvos azért is kiabált velem, mert elrontottam a boríték címzését, "Magát nem tanították meg az iskolában borítékot címezi???" - förmedt rám.
Az orvos eldöntötte, kinek marad meg a baba, és ki fog elvetélni
Végül megkaptam minden engedélyt, lehetett próbálkozni a teherbe eséssel. Pár hónapra rá sikerült ismét - voltam olyan bolond, hogy nyáron estem teherbe! A kezelést pedig minél hamarabb meg kellett kapnom, ha nem akartam, hogy a harmadik terhesség is vetéléssel végződjön.
Következett a telefonálgatás, és mikor sikerült elérnem az orvost, jól leszidott a telefonban, hogy miért estem teherbe júliusban, amikor ő szabadságon van. Így nem is tud segíteni. Telefonálgatás megint. Lehet, hogy mégis tud segíteni, lehet, hogy nem. És így telt el két hét abban a kritikus korai időszakban, amikor sürgősen szükségem lett volna a gyógyszerre, de csak ő adhatta be.
Bizonytalanság, otthon fekvés összeszorított lábakkal, stressz. Pont erre van szüksége egy veszélyeztetett terhesnek. A végén – sok-sok telefon és idegeskedés után – végre megkaptam a szert, azonban kellett még egy kezelés a biztos sikerhez: ahhoz, hogy megmaradjon a baba. Második kezelés: az orvos szabadságon van változatlanul. Telefonálgatás, a szokásos szorongás, kiszolgáltatottság érzés.
Majd szembesülni azzal, hogy a szerből abban az időben az engedélyezett kvóta heti két kezelés/kórház volt (és csak abban a kórházban, csak attól az orvostól kaphattam meg legálisan), azaz ha épp azon a héten több nőnek jött össze a terhesség, és több nőnek kellett megkapni a kezelést, akkor az orvos döntött, hogy ki kaphat, és ki nem. Vagy magyarabbul fogalmazva: az orvos döntött, kinek marad meg a terhessége, és ki fog elvetélni.
És akkor kerestünk valakit, aki beadja a gyógyszert illegálisan. Nem volt olcsó
A férjemmel osztottunk szoroztunk, és arra jutottunk, hogy inkább felíratjuk egy másik orvossal a szert, kifizetjük az árát, ő beadja, és mindenki boldog. De legalábbis nem hal meg senki. Főleg nem a magzat a hasamban.
Így is lett. Illegálban megkaptam a kezelést, kifizettük azt a potom 140.000 forintot, és mindenki boldog volt. Már amennyire lehetett egy ilyen helyzetben. A sztori happy enddel zárult, megszületett a kislányom.
De soha nem fogom elfelejteni azt a kiszolgáltatottságot, megaláztatást, félelmet, szorongást, amit azalatt a három év alatt éreztem, mialatt babáért küzdöttünk.
Ha a kormány tényleg azt szeretné elérni, hogy több gyermek szülessen, először az egészségügyi intézményeket, reprodukciós klinikákat, vetéléssel foglalkozó intézményeket kellene támogatni, tiszta helyzetet teremteni, és akkor talán sikerülne annak a sok ezer nőnek teherbe esnie, akinek minden vágya egy kisbaba, akiket nem kell pénzzel, kedvezményekkel motiválni, mert amúgy is gyereket szeretnének. Persze ehhez nem csak kormányzati szándék kellene, hanem az is, hogy ezekben az intézményekben dolgozó orvosok is megbecsülést kapjanak és adjanak.
