Mire akarjuk nevelni a gyereket? Hát persze, csupa szép és jó dologra, egészséges szokásokra, udvarias viselkedésre, együttérzésre és még sorolhatnánk. Eddig nem is olyan bonyolult, a cél egész világos. Ám azt is mindenki tudja, hogy a nevelés legfontosabb része a példamutatás. Mindenféle magyarázatot, jutalmazást és büntetést, dicséretet és kérlelést aláás, ha maga szülő nem úgy él, ahogy tanítja. Ritkán kérdezi meg magától az ember, hogy ő maga egyébként olyan-e, mint amit a gyerektől vár, pedig lehet oka a sikertelen nevelésnek, ha a válasz: nem vagy nem teljesen.
Legelőször az derül ki, ha a látható viselkedésben vannak ütközések. Például jó modort várunk a csemetétől, de mi magunk ingerülten förmedünk a buszon az illetőre, aki szerintünk úgy áll, hogy nem lehet tőle felszállni.
Később veszi észre a poronty az olyanfajta ellentmondásokat, amik szintén láthatók, de már kombinálni kell hozzá több eseményt, például, hogy őrá rászólunk, hogy ne beszéljen ki másokat a háta mögött, mégis jóízűt csámcsogunk kollégánk, Marcsi zavaros magánéletéről, ám, amikor Marcsi hív telefonon, bűbáj kedvesek vagyunk vele.
Kamaszkorban pedig kinyílik a szeme a mélyebb, erkölcsi jellegű ellentmondásokra, például, hogy hiába beszéltünk sokat a tisztességről és becsületről, olykor mégis vitatható megoldásokat keresünk mi is.
Amikor szabályokat állítunk a gyerek elé, valamiféle ideálkép lebeg a szemünk előtt. Természetes, hogy nem abból indulunk ki, mi milyenek vagyunk, hanem, hogy mi a helyes. Én mivel a szülő is esendő ember, magától értetődik, hogy a kettő nem tökéletesen fedi egymást. Hiábavaló próbálkozás, és csak a bizalmat ássa alá, a kapcsolatnak árt, ha ezt megpróbáljuk elleplezni.
Már a kisgyereknek is feltűnik sok apró ellentmondás. Inkább törekedjünk arra, hogy úgy kezeljük a kérdést: igen, ahogy ő is hibázik, úgy mi is, de mi is megpróbálunk minél jobbak lenni. Tőle is csak ezt várjuk.
Káromkodás?
Van néhány jellemző terület, ami a legtöbb családban probléma. Egyik például, hogy rászólunk a gyerekre, ha csak a „hülye” kicsúszik a száján, mi viszont sokkal cifrábbakat mondunk, ha idegesek vagyunk, vagy úgy látjuk, igazságtalanság ért minket. A gyerek ránk szól viccesen, hogy „ejnye, nincs holnap édesség, csúnyán beszéltél!” (már ha ez a szokásos büntetés). Erre hajlamos a szülő úgy kezelni, az más, neki igazi felnőtt gondjai vannak, persze, hogy ki kell ereszteni a gőzt. De a gyerek is feszült sokszor, neki mégis azt tanítjuk, hogy ez nem megengedett.
Apróságnak tűnik, mégis, ha sok ilyen ellentmondás felhalmozódik, akkor egyre kevésbé hiteles a szülő, és egyre hiábavalóbb mindenféle nevelési törekvés. Van olyan család, ahol minden alkalommal, ha a szülő elkáromkodja magát (és persze, ha lebukik a csemete előtt), egy aprópénzt kell adnia a gyereknek. A poronty gyűjti egy perselyben, aztán vehet valamit rajta. Nem mondom, hogy ez az üdvözítő megoldás, mert könnyen előfordulhat, hogy a gyerek már alig várja, végre káromkodjon anya vagy apa, de egy jó oldala biztosan van: jelzi a szülő álláspontját, hogy neki sem szabad. Nem biztos, hogy pénzt kell vinni a történetbe, talán elég egy bocsánatkérés, és a gyerektől is várjuk ugyanezt.
Képernyő?
Napjainkban a fentinél sokkal kényesebb és nehezebben kezelhető téma a kütyük használata, a képernyő. A legtöbb szülőben már tudatosult, hogy komoly kára származhat a gyereknek, ha fokozatosan rászokik arra, hogy a legfőbb örömforrás a képernyő legyen.
Már kétévesen azzal lehet legjobban megnyugtatni egy hosszabb autóúton, ha kezébe nyomjuk a tabletet, óvodásként már egyre magabiztosabban követeli az „adagját”, iskoláskorra pedig eljuthat oda, hogy teljesen beszippantja a videók és játékok világa.
Legsúlyosabb esetben elszigetelődik a kortársaktól, és azt várja egész nap, hogy mikor ülhet végre gép elé. És ez nagy baj, az anyák és apák ma már érzik, ezt még kisgyermekkorban meg kell fogni. Csakhogy az a csapda, hogy nem elég, ha korlátozzuk, hány percet és mit nézhet: az egész üzenetet lerombolja, ha a szüleit szinte mindig valamilyen képernyőt bámulva látja.
Egy része ennek kikerülhetetlen, hogyha a szülőt a munkája a számítógéphez köti, nyilván el kell végezni. De kell-e a cukrászdában várakozás közben megnézni, jött-e e-mail vagy hányan lájkolták legutóbbi fotónkat a Facebookon? Jó-e, ha a gyerek azt látja, amennyiben egy szobában alszik velünk, hogy este szinte telefonnal a kezünkben alszunk el, és reggel a legelső, hogy ránézzünk, mi újság a virtuális térben?
A nagy része ezeknek a kütyüzéseknek kikerülhető lenne: a szülő is jobban érezné magát, mert visszatérne a valóságba, és a gyereknek is jó példát mutatna. És gondoljunk bele, milyen üzenetet hordoz, ha a közös játékból, beszélgetésből is kiszállunk, mert pittyegést hallottunk...
Vég nélkül sorolhatnánk a példákat, gondoljunk csak az édességevésre vagy sportra. Mi úgy élünk, ahogy a gyereknek tanítanánk? Valójában nagy motivációt adhat, hogyha magunkért nem is változtatnánk, a gyerekért megtesszük. És ennek köszönhetően mi is sokkal jobban fogjuk magunkat érezni.
Cziglán Karolina
pszichológus
