Takács Hajnal bántalmazott nő, mégsem áldozatként, hanem túlélőként tekint magára. Amikor korábbi párja megverte, a mélyponton megoldások és túlélőtársak keresésébe kezdett, ebből született két évvel ezelőtt Az asszony verve című első könyve.
A második könyv, amely Bántalmazottak igazsága címmel a napokban jelenik meg, kevesebb személyes történetet tartalmaz, sokkal inkább kiáltványszerű, figyelemfelhívó. Olyan fontos témákat jár körül, mint a hatóságok kétes szerepe a bántalmazás fenntartásával, illetve a bántalmazó kapcsolat utáni élet. Ezekről beszélgettünk a szerzővel.
Már írtál egy könyvet a bántalmazásról, miért kell még egy? Manapság ez "divatos" téma?
Inkább azt mondanám, hogy a bántalmazás "divatos", méghozzá elég régóta, és ez kezd annyira fájóan megkerülhetetlen lenni, hogy egyre többet beszélünk róla. A témában már rengeteg könyv íródott, mégis nagyrészt a perifériára szorultak. Azt hiszem, hogy az igazán fontos dolgokról nem lehet eleget írni, sosem tudhatjuk, hogy melyik írás lesz az, ami elér valakinek a szívéhez és tettekre készteti.
Az első könyv óta még mélyebbre ástam magam a családon belüli és kapcsolati erőszak témakörében. Gondoltam, továbbvinném ezt a fonalat, elmondanám, mire jutottam.
Hangsúlyozod, hogy nincs „osztott felelősség”, a bántalmazó a felelős mindenért, a bántalmazott semmiért. Nem túl fekete-fehér ez? Mindenki a saját életéért felelős.
A bántalmazás elkövetésében nincs osztott felelősség, hiszen az a bántalmazó döntése. Ő választja ki az erőszak módját, és ő alkalmazza azt áldozatán. Az áldozat nem felelős az őt ért erőszakért, de a saját életéért igen. Ez a két dolgot nagyon fontos kettéválasztani, hiszen pont ebből alakulhat ki az áldozathibáztatás is, amivel elmaszatolható a bántó felelőssége. A bántalmazásról kizárólag a bántalmazó tehet, mert ő döntött így. A bántalmazás lélektanának megismerése értelmetlenné teszi a „Miért marad?” és „Minek tűrte?” kérdéseket: az erőszakos kapcsolatok legyengítik az egészséges életösztönt. Ezért nagyon fontos az áldozat támogatása, hogy újra kezébe tudja venni saját életét.
Mintha démonizálnád a bántalmazókat: ők hoznak egy döntést, hogy bántalmazók lesznek. Ők a gonoszak. Mi van, ha ez nem tudatos döntés részükről, ha „csak” képtelenek kontrollálni agressziójukat?
Az ember szabad akaratából hozott döntései felelősséggel járnak. Nyilván könnyebb megkerülni a felelősségvállalást azzal, ha valamire azt mondjuk, hogy nem vagyunk rá képesek, és megnevezünk egy külső okot arra, hogy miért nem. Ha démonizálnám a bántalmazókat, akkor az viszonylag egyszerű lenne, mert akkor csak kéne hívni egy ördögűzőt és meg lenne oldva a probléma. Csakhogy a bántalmazás meggyőződésem szerint döntés, és így a felelősség sem ruházható át.
Nem lehet indok senki viselkedése sem az agresszióra. Ha valaki agresszívan viselkedik, az róla szól, nem a körülményekről. Rólam meg az szól, ahogyan reagálok.
Valóban azt gondolom, hogy az erőszak mögött emberi gonoszság húzódik, amivel elárulják az élet szentségét - mert így döntöttek. Az áldozat is azért válik túlélővé, mert így döntött. De ez a döntést sokkal nehezebb kivitelezni, mint megalázni vagy megverni valakit.
A bántalmazó persze nem azt dönti el, hogy ő akkor most innentől bántalmazó lesz, és ezt a szerepet büszkén felvállalja. Bántani fog, és bele sem gondol, hogy ezzel a döntésével milyen lavinát indít el – nemcsak az áldozata, hanem önmaga felett is. A legtöbb bántalmazó egyáltalán nincs azzal tisztában, hogy amit tesz, azt bántalmazásnak hívják, vagy ha sejti is, letagadja.
De hát "mindig azt bántjuk, akit a legjobban szeretünk", nem?
Nem. A szeretet nem bánt. Ez is egy olyan mondat, ami elhazudja a bántás igazi lényegét és elfogadhatóvá teszi azt. Hogy bánthatnánk azt, akit szeretünk? Mért tennénk ilyet? Szeretlek és ezért bántalak? Ez összeférhetetlen.
Hazánkban rengeteg ember alkoholproblémával küzd, ittasan sokan agresszívek. A bántalmazás összefügg ezzel?
Tévhit, hogy az alkoholos befolyásoltság vagy egyéb szerhasználat gyakoribbá tenné az agressziót, de az viszont tény, hogy ilyen befolyásoltság alatt könnyebben oldódnak azok az emberi gátak, ami visszatartja az elkövetőt. Aki nem hajlamos az agresszióra, az bepiálva sem lesz agresszív.
Az alkohol és a bántalmazás nincs ok-okozati összefüggésben egymással, de az idők során ezt szépen összemosták, és ezzel együtt az erőszak valódi természetét is elfedték. Az én célom az, hogy a gyökerekig leásva lecsupaszítsam az erőszak természetét és jellemzőit azért, hogy megláthassuk azt, ahogy a dolgok egyébként vannak. Nyilván ez kényelmetlenebb. Nehezebb kimondani azt, hogy bántottalak, mert azt választottam, hogy egy szar alak leszek, és megengedem magamnak azt, hogy téged ne vegyelek emberszámba, mint azt, hogy bocs, be voltam rúgva, és az alkohol tehet mindenről. Mintha ő ott se lett volna.
Új könyvedben igyekszel kerülni a nemi szerepeket. Miért?
Mert az erőszak nemtelen, minden értelemben. Évszázadokon át társadalmi szinten is elfogadhatóvá tették az erőszakot azzal, hogy női hisztériára, menstruációra és akármire fogták azt. A nőket nevezték ki az erőszak okának, mert miniszoknyát hordanak, mert kiállnak a jogaikért, mert ezzel provokálnak, meg az összes többi maszlag, amivel mindenről beszéltek, csak pont az erőszak eredési pontjáról nem.
Kényelmes dolog egy férfiközpontú társadalomban feminizmusra és emancipációra fogni mindent úgy, hogy egyébként azt a legegyszerűbb igazságot veszik el, hogy férfiak és nők egyenlő jogokkal bírnak. A bántalmazás senkinek nem jó, se nőnek, se férfinak. Miért kéne akkor ebben nemi háborút indítani?
Köztudott, hogy a bántalmazó kapcsolatokból nehéz szabadulni. De ha kilép belőle az ember, akkor már jó lesz? Mi vár a túlélőre?
Magunk mögött hagyni egy bántalmazó kapcsolatot csak az első lépés. Ezután még nagyon sok megpróbáltatás vár az emberre. A bántalmazás nem ott kezdődik és nem is ott végződik, ahol hisszük. Olyan pillangóhatása van, ami egész életünkre kihathat.
A lelki tényezők, a veszteség meggyászolása, a feldolgozás és a túllépés kegyelme csak egy síkja a bántalmazás utáni létnek. Ezzel párhuzamosan általában végeláthatatlan eljárások, perek, folytatólagos gazdasági bántalmazás és folyamatos küzdelem a bántalmazás hozadéka.
A traumatikus emlékbetörések, a testi tünetek és a lélek gyógyulása időt vesz igénybe. Az erre szükséges időt csorbítják meg ezek a bántó emberek és lopják tovább a bántalmazott életét.
Mindenkinek a környezetében van pár áldozat. Hogyan segíthetünk nekik?
Mindenképpen elsősorban azzal, hogy felismertetjük a bántalmazás természetét. Sok bántalmazott sokáig nem is tudja, hogy ő az. Pontosan a társadalmi hozzáállás miatt, ami megmagyarázhatóvá és elfogadhatóvá tette az erőszakot.
Az értő tanú jelenléte nagyon fontos az áldozat életében, de ahhoz a segítőnek valóban értően kell jelen lennie. Így meglátásom szerint az erőszak természetének ismerete mindenki számára egyaránt fontos. A bántalmazottnak a kiút keresése miatt, a segítőnek pedig a támogatás miatt.
Az erőszak meggyengít, ezért a támogató jelenlét mindaddig szükséges, míg az áldozat meg nem erősödik, sőt, még azután is. A felépülés és megerősödés hosszú folyamat, amiben vannak hullámvölgyek. Ilyenkor jó, ha valaki fogja a kezünk.
Az áldozat elszigeteltnek, magányosnak érzi magát és fél. Fel kell oldanunk ezeket az érzéseket, tudatnunk kell vele, hogy nincs egyedül a probléma megoldásában, mert segítünk neki - de ezt az ígéretünket felelősen tegyük, ne okozzunk neki csalódást, hiszen a segítségnyújtásunkkal az életben elvesztett hitét is vissza tudjuk adni.
Könyveid készülése során rengeteg esettel ismerkedtél meg aktákból és személyesen is. Ezt hogy bírtad lelkileg? Nem készültél ki?
Amíg csináltam, addig nem. Persze sírtam eleget, és sokszor nagyon fájdalmasan éltem meg mások szomorú és méltatlan helyzetét. De nekik nem arra volt szükségük, hogy velük együtt legyek bánatos, hanem inkább arra, hogy együttérző módon fényt és reményt kapjanak.
Aztán persze olyan sokat hallgattam, hogy ezt lehetetlen így csinálni, hogy a végén elhittem, hogy így van, és gyorsan ki is készültem egy kicsit. Szó szerint a végén, amikor már kész voltam, és leírtam mindent, amit szerettem volna átadni. Aztán persze rájöttem, hogy már rég túl vagyok a „lehetetlenen”, és nem igaz, hogy ebbe csak beleőrülni lehet - bár az kézenfekvőbb következmény.
Sokat írsz a hatóságok igazságtalanságáról, arról, hogy nem tudnak, vagy nem akarnak segíteni az áldozatokon. Mit lehetne tenni, hogy javuljon a helyzet?
Nagyon régóta nincs igazságszolgáltatás hazánkban, csak jogszolgáltatás. Az elvetélt működésük oka a tudatlanság. Nem ismerik a bántalmazó kapcsolatok lélektanát, nem nézik holisztikusan, összefüggéseiben az eseményeket. Feldarabolnak mindent, amit csak lehet, és ebben a nagy szalámizásban el is veszejtik az igazságot az emberrel együtt.
Meggyőződésem, hogy egy hatóság sem lenne olyan leterhelt, ha ismernék a családon belüli és kapcsolati erőszak jeleit, eszközeit és ciklusait, mert egyből látnák annak az egyébként teljesen szembetűnő jellemzőit, és gátat tudnának szabni a bántalmazó hatósági ámokfutásának.
Ha a bíróságok egy válópernél figyelembe vennék a bántalmazás megtörténtét, akkor már előre számíthatnának arra, hogy a bántalmazó megpróbálja majd elhitelteleníteni áldozatát, igyekszik anyagilag tönkretenni, nagy valószínűséggel felelőtlen szülőnek és gyermeknevelésre alkalmatlannak titulálja őt, és megpróbálja majd elperelni a közös gyereket.
Ez olyan általános jelenség, hogy szinte hihetetlen, miért nem tette fel egy bíró sem a kérdést, hogy miért van ennyi hasonló eset, és miért hagyják, hogy költséges, de sehová nem vezető, valódi megoldást nem nyújtó eljárások indulhassanak meg. Ha mélyebbre néznének, akkor meglátnák a bántalmazás jelenlétét és dinamikáját, és nem hagynák a bántalmazónak, hogy bosszúhadjárata közben a hivatalokkal is packázhasson.
A bántalmazó kapcsolatok jellemzői egyáltalán nem bonyolultak vagy felismerhetetlenek. Teljesen jól láthatóak, ha azt az ismeret szemüvegén keresztül szemléljük. Ha a hatóságok időt és energiát szánnának a megismerésre és a tudás megszerzésére, akkor javulna a helyzet. De mindaddig emberéleteket tesznek tönkre, amíg szűklátókörűség, áldozathibáztatás és bagatellizálás jellemzi őket.
Előző könyvedhez képest ebben sokkal kevesebb a személyes történet - a sajátodat leszámítva. Ez tudatos volt?
Minél több esetet ismertem meg, minél több peranyagot, nyomozási jegyzőkönyvet olvastam át, annál egyértelműbb és tisztábban látható volt az az eljárási protokoll, ami jellemzi a hatóságokat. Itt az emberi tényezőkön túl egy jól lekövethető folyamat van jelen. Egy idő után tényleg olyan volt, mintha ugyanazt a sztorit hallanám, csak más helyszínekkel és szereplőkkel – az eszközök ugyanazok voltak, a hatósági eljárások kísértetiesen hasonló fordulatokban bővelkedtek.
Nem láttam többé szükségét annak, hogy eseteket mutassak be, inkább arra törekedtem, hogy a jelenség általánosságára hívjam fel a figyelmet. Ráadásul ez azért elég vékony jég, így úgy döntöttem, hogy az én esetemen keresztül mutatom meg ezt, mert így senki mást nem sodrok bajba – mert azt azért lássuk be, hogy egy rendszer sem szereti nagyon, ha megkérdőjelezik. De mivel én is csak egy vagyok a sokból, így az én történetem is elég ehhez.
A te történeted kapcsán hangsúlyosan előkerül a mellplasztika kérdése, hiszen a Te bántalmazód a melledben lévő szilikon megsértése révén krónikus betegséget okozott neked, ha jól értem. Miért plasztikáztattál?
Jól érted. A bántalmazás során szétnyomta a mellemben lévő implantátumot, ami a nyirokrendszeremben szétterjedt és a jelenlegi állás szerint ezzel nem tudnak mit kezdeni az orvosok. Ennek eredményeképpen kialakult nálam az atópia is, így életem végéig babamosakodó krémmel kell fürdenem, kerülnöm kell a napfényt, a pancsikálást, és egy csomó olyan dolgot, amit egyébként szeretnék.
Az első mellplasztikám több mint húsz évvel ezelőtt volt, akkor itthon ez még nem volt divat és elég keveset is tudtunk róla. Másfajta, ma már elavultnak számító implantátumokkal dolgoztak. A mostani (mint az előző szétnyomott is) kohéziós géllel van töltve, ami olyan, mint egy gumicukor. Elvileg nem nagyon tudna magától szétfolyni az emberben még a burok sérülése esetén sem, így azért mégiscsak érdekes, hogy az én testemben a fél nyirokrendszerem ezzel van tele. Ugyanakkor a gyártóval folytatott levelezésem során azt a választ kaptam, hogy bántalmazás nélkül is előfordulhat spontán szakadás, és a nyomozás során bevont orvosszakértők véleménye szerint is létrejöhet ez extrém behatással vagy anélkül is. Így jogosnak tartom az álláspontomat, hogy ez a fajta beavatkozás nem biztonságos.
Az első mellműtétem a szülés után egy éven belül történt, mert elhittem neki, hogy a szoptatás utáni mell nem szép. Ma már tudom, hogy ez egetverő nagy baromság, és hogy a nőiesség nem a melltől függ. Persze a házasságom nem menekült meg a műtét miatt, cserébe viszont egy életre behatároltam magam vele.
Mi a véleményed most a mellplasztikáról, ajánlanád?
A mai eszemmel már nem műttetném meg magam, és ha lehetőségem van rá, akkor másokat is inkább arra buzdítok, hogy ne külsőségekkel akarják visszaépíteni önbecsülésüket. A lerombolt önbecsülés újraépítése hosszú folyamat, nem váltható meg pénzzel, és pár órás beavatkozással. A plasztikai műtétek ugyanolyan műtéti beavatkozások, mint az összes többi, egyáltalán nem veszélytelenek, de mivel egészen jól jövedelmező iparággá nőtte ki magát, így nyilván nem fogják a vendég orrára kötni az esetleges mellékhatásokat és hozadékokat.
Én nem ajánlom az efféle műtéteket, de elfogadom mindenki önrendelkezését a saját teste felett. Mindenképpen azt javaslom, hogy jó alaposan gondolja át mindenki, mit tesz a testével, és megfelelően tájékozódjon.
Hangsúlyozod, hogy szerepeink megtalálásában generációkon átívelő hatások, gyerekkori minták vezetnek minket, ha a családfánk tele van bántalmazókkal vagy áldozatokkal, az a mi sorsunkat is befolyásolja. Szerintem is így van, és ezekből a hatásokból pszichoterápia segítségével lehet gyógyulni. Szerinted mivel lehet?
A terápia megválasztásában is körültekintőnek kell lenni, ha valós gyógyulást szeretnénk. A pszichoterapeuták egy része nagyon szeret gyógyszerezni, másik része pedig megbélyegezni.
Én abban hiszek, hogy emberséggel és együttérzéssel eljuthatunk önmagunk lényegéhez, és ott meg tudjuk találni gyógyulásunkat. Szerintem az önismereti út vezet a megoldáshoz, és nagyon hasznos, ha ebben van segítségünk.
A hozott minták, a szocializáció, a tanult tehetetlenség és a mindenféle behatások megszabják életutunkat. Túl régóta futnak a családi és társadalmi programok rajtunk, és nekünk ez a komfortzónánk. A tapasztalat viszont azt mutatja, hogyha ezen a zónahatáron átlépünk, akkor számos lehetséges új megoldást és kiutat találunk. Ilyenkor általában a megszokott környezetünk furcsán szemlél minket, ami normális, hiszen ilyenkor hekkeljük meg azt a rendszert, amiben mind ismerősek vagyunk. De meggyőződésem, hogy ezek a megszokott komfortzónán belül futó, előre nem vivő programok felülírhatóak még több életigenléssel és szeretettel. Hiszem, hogy egészséges én-részünk támogatása és táplálása életben tart minket és gyógyulást eredményez.
Arról már kérdeztelek, mi segíthet egy bántalmazottnak a kilépésben és utána. Mi a helyzet a bántalmazókkal, mi segíthet nekik a megváltozásban?
A bántalmazóknak az segít, ha megváltoztatják gondolkodásukat. A bántalmazókat hatalomvágy, jogosultságtudat és birtoklási vágy jellemzi – jellemzően mások rovására és önmaguk számára haszonelvűen.
Meg kell tanulniuk tisztelni az életet. Ahogy egy bántalmazott is megdolgozik a gyógyulásáért, úgy a bántalmazónak is dolgoznia kell magán, hogy ne pusztítson másokat.
Nálunk nem üzemelnek még széles körben az „átnevelő terápiák”, mivel a bántalmazással kapcsolatban is megengedőbb a társadalmunk, de sajnos a külföldi tapasztalatok sem szólnak sok jó eredményről, pont azért, mert a gondolkozást megváltoztatni a legnehezebb. A bántalmazók alaptermészetének része a jogosultságtudat.
Ők azt hiszik, hogy joguk van hatalmaskodni másokon, és megláttatni velük azt, hogy nincs egyenlőbb az egyenlők között igen nehéz. Ezt meglátni csak emberséggel és szeretettel lehet. És ez a két tulajdonság pedig elég messze áll a bántalmazóktól.
Mindkét könyved előszavában említed, hogy kicsit önterápiaként írtad őket. Használtak?
Az első nem is könyvnek indult, hanem naplófélének, így az engem érintő terápiás jellege is sokkal erősebb volt. A másodiknál már inkább át akartam adni, hogy mire jutottam ezen a kacskaringós, sárgaköves úton. Szerintem mindenképpen használ az igazság kimondása és a jóért való kiállás. Bármilyen hülyén hangzik, azt hiszem, jobb emberré tett az elmúlt pár év.
Most úgy érzem, hogy megtettem, amit kellett, és hogy soha többé nem fogok tudni elmenni az igazságtalanság mellett – és nem is akarok.
Mik a további terveid?
Folytatom, amit elkezdtem. Megtisztelő felkérést kaptam a Nézőművészeti Kft. és a MaNNA Soha senkinek című közös produkcióját követő feldolgozó beszélgetésében, és áprilisban a Feldmár IntézetNőkérdés programsorozatába is. Azt hiszem, ezek mind nagyon jó visszaigazolások arra, hogy nem kell félni az erőszak témakörétől, mert azt megismerve pontosabban láthatjuk, hogy miért érdemes élni.
