Az ember szeretne boldog lenni, és boldog gyereket nevelni. Igen ám, csak nem olyan egyértelmű, mitől leszünk boldogok. Tehát mire is kellene nevelni a gyereket? Ha néhány embert megkérdeznénk, szerintük mi a forrása a boldogságnak, bizonyára sok mindent felsorolnának, de nem biztos, hogy szerepelne közöttük az, hogy tudjunk hálásak lenni az életünkért, és mindazért, amit kapunk. Holott tudjuk, mennyire nem az objektív eseményeken, történéseken múlik, az ember elégedett-e az életével, sokkal inkább a látásmódunkon, azon, hogy értékeljük-e az életünket, kapcsolatainkat, a pillanatokat. Más szavakkal: hogy tudunk-e hálásak lenni.
Ennek ellenére hajlamosak vagyunk attól várni a jóérzésünket, hogy mink van, vagy, ha ezen túllépünk, és nemcsak a tárgyi világban keressük a boldogságot, akkor a mai kor embere leggyakrabban a sikereivel szeretné megteremteni a boldogságát. De, ahogy azt az elsősorban papként ismert, de emellett mentálhigiénés szakember Pál Ferenc lényegre törően megfogalmazta, a siker sikerélményt okoz, ami nagyszerű érzés, de boldog senki sem lesz tőle.
Pusztán az emberi kapcsolatoktól sem lesz az, hiszen ismerünk olyanokat, akiknek van stabil párkapcsolata, vannak barátai, gyerekei, mégis keserűek a mindennapjai. Itt is az számít, az ember hogyan látja, hogyan értékeli ezeket a kapcsolatokat. És megint ahhoz jutunk: hálás-e értük. Tehát, nem árt erre is figyelni: tud-e a gyerekünk hálás lenni, és egyáltalán tanítható ez?
Sok szülő szerint a gyerekek alapvetően hálátlanok. Ez igaz is és nem is. Induljunk ki abból, hogy mi is az a hála. David Steindl-Rast pszichológus, bencés szerzetes úgy fogalmazza meg, az az érzés, amit akkor élünk át, ha ingyen kapunk valamit, ami számunkra értékes. Természetesen ez nemcsak tárgyra, hanem bármire, akár az adott pillanat megélésére is vonatkozik.
A gyerekek nem gondolkodnak olyan absztraktan, mint a felnőttek, egy kisgyerek nehezen tud mit kezdeni azzal a gondolattal, hogy magáért az életért, a természetért, a barátságokért is hálás lehet az ember. Nem is érdemes ezt erőltetni, de belenő, ha a szülők eszerint gondolkodnak, és ennek légkörében élnek.
Talán még ma is divat azt mondani a gyereknek, ha ott akarja hagyni az ételmaradékot, hogy „Micsoda? Afrikában éheznek!” Aligha hatott ez meg valaha egy kisgyereket. Sok évnek el kell telnie, míg az ember felfogja, hogy hálás lehet azért is, hogy iható víz jön a csapból, és hogy van mit ennie. Ha erre akarjuk nevelni a gyereket, legjobb, ha mi magunk elkezdjük ezeket értékelni, mert valljuk be, ez a felnőtteknek sem mindig jut eszébe. A kultúránk sem kedvez ennek, hiszen sokkal inkább arra helyezzük a hangsúlyt, hogy mit tudunk elérni, hogy harcoljunk a céljainkért, hogy legyünk büszkék a teljesítményeinkre. Mindennek megvan a helye, csak azt ne felejtsük el, hogy egy csomó tényező szükséges ahhoz, hogy bármit is elérjünk, amiket nem magunknak köszönhetünk: adottságok, lehetőségek. Azzal máris formáljuk a gyerek gondolkodását, ha ezeket is megfogalmazzuk, és ezeknek is együtt örülünk.
Van, aki attól tart, ha sokat beszélünk róla, mi mindent kaptunk az élettől csak úgy, az kisebbíti a jelentőségét a saját sikereknek, akár a passzivitás irányába visz. Robert Emmons, a Kaliforniai Egyetem pszichológusprofesszora sok éve foglalkozik a hála természetének kutatásával, és amellett, hogy kimutatta, a hálás emberek nemcsak, hogy jobban érzik magukat a bőrükben, és nemcsak, hogy fizikailag is egészségesebbek, például ellenállóbb az immunrendszerük, annak tudatosítása, hogy mi mindennek örülhetünk, fokozza a motivációt, hogy mi is tegyünk magunkért.
Nem is olyan meglepő, ha belegondolunk, lelkesítően hat az emberre, ha átérzi, mennyi mindent kapott ingyen. Akkor persze, hogy mi is szívesen hozzátesszük a magunk részét, ami rajtunk múlik! Aki viszont kesereg, hogy kiszúrt vele az élet, kevésbé lesz motivált a változtatásra.
Emmons említi, hogy egyes családokban külön odafigyelnek rá, hogy formálják a gyerekek szemléletét, mint például abban a családban, ahol tartanak otthon egy „hála üveget”, amibe a nap végén beletesznek egy kis aprópénzt a szülők. Aztán időnként kiürítik, és rászorulóknak segítenek belőle.
Mások segítése bizonyítottan jó út ahhoz, hogy boldogabbá váljon az ember, és ez valószínűleg szorosan kötődik a hála érzéséhez. Ha adunk valamit, akkor tudatosul bennünk, hogy van miből adnunk. És van ennek az örömnek egy mélyebb, racionálisan nehezen megfogalmazható része, de mintha aki ad, az is részesülne a másik ember hálájából.
Sokféle módon bevonhatók a legkisebb gyerekek is abba, hogy együtt segítsünk másokon, de ha csak látják, hogy a szülők nem a kukába öntik az ételt, ha túl sokat sikerült főzni, hanem odaadják valakinek, akkor belenőnek ebbe a gondolkodásmódba, és amellett, hogy ők is segíteni fognak másoknak, még azt is megtanulják, hogy hálásak legyenek azért, ami megadattok nekik, így boldogabb emberek is lesznek.
Cziglán Karolina
pszichológus
