Beteg a gyerek. Ez rossz. Szegény gyerek, el van anyátlanodva, lázas, köhög, folyik az orra, nincs étvágya, semmi sem jó. Tüdőgyulladás. Három hét itthon.
És most hadd panaszkodjon egy kicsit az anya. Mert a betegség nem csak a gyereknek megterhelő, valljuk be – három hét szobafogság egy felnőttet is súlyosan megvisel. Szerencsésebbek mozgósítják a nagyszülőket, rokonokat, kevésbé szerencsések a két házastárs között próbálják elosztani a táppénzes napokat. Nem könnyű, mindenki félti az állását, na meg a kiesett pénz is érzékenyen érintheti a családokat.
Apropó; miért van az, ha az ember beteg, és elmegy táppénzre, akkor a fizetése 70 százalékára jogosult, míg ha a gyerek beteg, akkor ez az összeg 60 százalékra módosul. Miért lenne kevésbé megterhelő a pénztárcának egy beteg gyerek, mint egy beteg felnőtt? Igazságtalan.
És ehhez hozzájön persze a millió gyógyszer, amivel próbáljuk megkönnyíteni a gyerek életét – általában vitatható sikerrel; tengervizes orrspray, sima orrspray, köptető, C-vitamin, probiotikum, antibiotikum, stb. Lazán összejön a tízezer forint, de lehet, hogy még több.
Az első időszakban az aggódás tölti ki minden percem. Mi van vele, próbálom elviselhetőbbé tenni számára a betegség korai periódusát, próbálom itatni, kevés sikerrel. Éjszaka nem alszunk, köhögés, non-stop orrfújás a program. Orvoshoz megyünk, rajtunk kívül még ötven beteg gyerek, válogatni lehet a bacilusok közül, tessék, csak tessék!
Egy-két hét, és jobban van, de még mindig nem lehet levegőre vinni, az itthoni játékok elfogytak, az unalom öl. A gyerek, aki megszokta már ezalatt a hosszú, itthon töltött idő alatt, hogy minden körülötte forog, már követelőzik, mindent azonnal és mindjárt, de most rögtön. Hogy végre történjen valami, szemem fénye mindenre nemet mond, mert úgy izgalmasabb. Idegeim megfeszülnek, én befeszülök, gyerek robban. Hiszti hiszti hátán. Miért nem megyünk le a játszóra? Anya, hiányoznak a barátaim! Mikor mehetek már oviba? (Természetesen ennek az ellenkezője hangzik el, amikor a betegség utolsó napján újságolom neki, hogy holnap ovi!) Anya, nézhetek tévét? Anya, ne dolgozz!
Anya, ne takaríts! Anya, ne főzz! Anya, gyere! Most, de azonnalrögtön! Nem veszem be a gyógyszert! Nem fújom ki az orrom. Nem iszom. Nem eszem. Csak csokit kérek.
Túl vagyunk már az otthoni strandoláson, értsd; napszemüveg, limonádé, naptej (testápoló), pléd és egy nagyteljesítményű lámpa. A kutyánk is megsínyli ezt az időt, cirkuszosat játszunk, hullahopp karikán átugratjuk, minden mesét ötször elolvastunk, már a tévé(nem)nézési elveinket is sutba dobtuk, a tévé előtti evés szabályait is kilazítottuk.
Az összes betervezett programot lemondtuk, már el sem merem mondani a gyereknek, hogy az oviban milyen szuper lámpásos-mártonnapi programokból maradt ki, előkerül a laptop, a Barbie, Elza, Anna- öltöztetős játékok (akinek lánya van, az tudja, miről beszélek), amikről álmomban nem gondoltam, hogy engedem a gyereknek.
Egy elhúzódó betegség – természetesen a fizikai tüneteken kívül – az idegek és az unalom csatája. Kreatív időtöltési technikák kitalálása, 0-24-es szolgálat. És közben a lelkiismeret-furdalás, hogy miért vagyok ideges, hiszen beteg a gyerek.
Amikor a piacra menés ünnep, amikor a csekkbefizetés a postán kikapcsolódás, amikor a zuhanyzás wellness és az egyedüllét lelki terápia, amikor az utcai ruha egy ünnepi estélyivel ér fel a két hét tréninggatya után. És amikor az első munkában töltött nap; megváltás. Megfizethetetlen.
