A kamasz korosztálynak már-már közösségi média-használati alapvetés: „Semmiképpen se jelöld be anyádat”. Nyilván megvan ennek a bölcsen kidolgozott elméleti háttere: senki sem akarja, hogy a hülye vicceit, és a még hülyébb posztjait az anyja kommentelje a haverok előtt, nem is beszélve a szülők szemének legkevésbé sem szánt szelfikről.
Ugyanakkor mintha ugyanez az elv nem mindig működne a fiataloknál más felnőttekkel, vagy a tanárokkal szemben. Ezen a nyáron azt vettem észre, hogy a gyerekem és az unokahúgaim tini barátnői, barátai egyre-másra jelölgetnek be ismerősnek. Ez egyrészt megható, mert mégiscsak a bizalom és a szeretet jele (esetleg a gyűjtőszenvedélyé). Másrészt viszont eléggé furcsa érzés, mivel a Facebook-ismerőseim eddig felnőttek voltak, és hát az én megosztott vicceim és fotóim ezeknek a hozzám közel álló felnőtteknek szóltak, semmiképpen sem gyerekeknek.
Ahogy mondjuk, egészen másképp viselkedik az ember, amikor a barátaival bulizik, és egészen más a helyzet akkor, amikor családi, vagy gyerekes összejövetelen vesz részt. Oké, mindkettőn sok ember van, és szól a zene, de ezzel a hasonlóságok véget is értek.
Elkezdtem keresni az iránymutatást erre a helyzetre, és nagyon jó cikkbe botlottam, amit Prievara Tibor írt. Őt nemes egyszerűséggel szupertanárnak neveznénk, kicsit bővebben sok szempontból példaképe azoknak a pedagógusoknak, akik a tanítást nemcsak a hagyományos, poroszos módon tudják elképzelni. Erről a kérdésről is nagyon hasznos dolgokat írt le, amiken tanárként és szülőként is érdemes elgondolkozni.
Visszajelölni, vagy nem jelölni vissza?
Prievara természetesen a tanár-diák kapcsolatról ír, és van mit tanulni belőle. Abból indul ki, hogy a közösségi médiával megjelent a „publikus magánélet”, ami persze önellentmondás, de a lényeg az, hogy míg régen világosan elválasztható volt, hogy hol ért véget egy tanár nyilvános élete, és hol kezdődött a magánélet, ez a határvonal a közösségi médiával megszűnt. Bármi, amit közzé teszünk a Facebookon, egyetlen megosztással közkinccsé tehető, ezért eléggé tudatosan kell használni a felületet.
Tanárként tehát a következőket teszi:
- Szól, hogy szervezzenek a tantárgy köré egy Facebook csoportot, így tudnak úgy is kommunikálni, hogy nem „barátok”.
- El szokta mondani, hogy ha valaki bejelöli őt, visszajelöli, és nem sértődik meg. Ugyanitt azt is elmondja, hogy ha valaki ezt nem szeretné, bátran közölheti, hogy nem jelöl vissza senkit, és ezért ne haragudjanak meg.
- Ha valakinek több ideje van, nyisson egy „Diákok” mappát, és a nem publikusnak szánt posztoknál, az adatvédelmi beállításoknál a lista alapján szelektáljon.
- Van, aki szerint egyszerűbb a képlet: az, hogy visszajelöli-e, attól függ, hogy a diák milyen okból jelölte be. Ha csak azért, mert a diákja, akkor utasítsa el a kérést. Ha van közös érdeklődési kör (pl. ugyanannak a csapatnak szurkolnak), akkor fontolja meg a visszajelölést. Amennyiben családtag, vagy közelebbi ismerős, akkor nyilván jelölje vissza. Ez egy világos és egyértelmű válasz a kérdésre, nem meglepő módon az Egyesült Államokból.
Vagyis nagyjából minden jó, mindent lehet, csak világos elvek mentén, amit a felnőtt ismertet a gyerekkel, hogy annak ne kelljen találgatnia, elbizonytalanodnia, hogy mi lehet az oka, ha nem a várt válasz jön.
„Ha elfogadom diákok felkérését, akkor tisztában kell lennem azzal, hogy tudomást szereznek, és véleményt mondanak a magánéletemről, ha olyan képeket vagy egyéb tartalmat osztok meg. És innentől kezdve ez nem magánélet, hiszen ha szexi nővérke vagyok a baráti társaságban farsangkor, akkor esetleg az iskolában is új becenevem lesz. És nem védekezhetem azzal, hogy az nem a publikus életem része.” – írja Prievara.
Na de hogy működik visszafelé?
Sehogy. Prievara szerint tanár semmiképpen sem jelölhet be diákot soha, semmilyen okkal. Ezzel ugyanis berántaná egy olyan publikus helyzetbe, ahol a gyerek mondjuk az alá- és fölérendeltség miatt nem meri nem visszajelölni a tanárát (holott esetleg a háta közepére sem kívánja a dolgot.)
Ebben a helyzetben is lehet csoportot létre hozni, és ezekben úgy lehet kommunikálni egymással, hogy egyébként nem ismerősök, nem látják egymás „privát” dolgait.
Szülő jelölhet be tanárt?
Megkérdeztük Prievara Tibort, hogy pedagógusként mit gondol erről. Ő rögtön a gyakorlati, vagyis a kommunikációs oldalát nézte. Azt mondja, neki egyszer lehet a Facebookon a gyerekről írni, utána lezárja a témát. Nem fog chaten beszélgetni a gyerekről hosszasan egy szülővel sem. Igaz, neki akkor is lehet írni, ha valaki nem az „ismerőse”.
Emellett persze mindig odafigyel, hogy mit oszt meg, mit látnak a privát oldalán, és az mindenkinek vállalható legyen, így például oktatáspolitikai állásfoglalást is csak nagyon ritkán és visszafogottan posztol.
A kérdésre, hogy nem érzi-e zaklatásnak, vagy tolakodásnak, ha egy szülő a Facebookon akar „barizni”, beszélgetni vele, egy félmosollyal válaszolt: vele nem lehet barátkozni, ha nem akar, ezt hívják felnőttnek.
Természetesen szívesen veszi, és megköszöni, ha egy szülő fontos információt oszt meg vele a gyerekről, és a kérdésekre is gyorsan és korrektül válaszol. De a lelkizés, barátkozás, a „hogyvagymivanveled” ki van zárva.
Ön jelölte már be a gyereke tanárát a Facebookon csak azért, mert a gyereke tanára lett? És ha igen, miért, mit akart tőle? Előnyöket a gyereknek? Barátkozni? Vagy semmit? Akkor miért jelölte be?
