Ez a gyerek és a pénz dolog központi probléma minden egyes családban, és ha ez önöknél nincs így, akkor vagy a szőnyeg alá söpri a problémát, vagy már most olyan jól csinálja, hogy megemeljük a kalapunkat.
A gyereknek ugyanis onnantól kezdve, hogy közösségbe jár, és kezd találkozni az egyre erősebben tapintható társadalmi különbségekkel és elvárásokkal, a jóisten minden vagyona se lenne elég.
Kell ez! Kell az! Apa vedd meg! Anya, de mindenkinek van az osztályban!...- kis idő után pedig nem csak egyes státuszszimbólumként használt tárgyakra vágyik (amik aztán tényleg megdöbbentően szokatlanok tudnak lenni), hanem saját maga által birtokolt, saját maga által meghatározható célokra elköltött ún. zsebpénzre is.
A zsebpénznek egyébként rettenetesen trükkösen egyéb alfajai is vannak, mint pl. a napi 1-200 (vagy még több száz) forintnyi büfépénz, ami a gyerek szerint nem összefüggésbe hozható a zsebpénzzel, mert ezen csak a sanyarú iskolai kosztot egészíti (egészítené) ki háromszögszendviccsel, vagy kissé megszottyadt rántotthúsos zsemlével, mert az otthonról csomagolt plusz uzsonnának, de még az itthonról szállított tök ugyanolyan Mars-szeletnek is teljesen más íze van, mint amit a többi osztálytárs előtt vesz meg a szünetben.
Aztán persze vannak olyan dolgok, mint az edzéspénz, meg a különórapénz, ami ha rá is van bízva, azért remélhetőleg a megfelelő helyre kerül. Kicsit trükkösebb a bérletpénz, mert van, amelyik képes stikában egy hónapig biciklivel járni, hogy elkölthesse azt a pár plusz ezret, itt aztán megint fájhat a szülő feje, hogy mégis, mennyire kérje számon.
Vannak még az ilyen-olyan alkalomból kézbe nyomott aprók, vagy papírpénzek, és persze van az is, amikor közösen gyűjtünk valami nagyra.
De most maradjunk az alapoknál, a heti vagy havi rendszerességgel adott zsebpénznél: mennyit, mikortól, hogyan, és milyen alapvető szabályai vannak a gyerek, a szülő és a pénz bonyolult viszonyának?
Beszéljük meg: mennyit, és milyen időközönként!
Ez az első lépés, ami nagyon viccesnek tűnik leírva, de rettenetesen fontos. A gyerekek számára a kiszámíthatóság az egyik legfontosabb tulajdonság. Ha megbeszéltük vele a zsebpénzt, tudnia kell, hogy mikor, és mennyire számíthat. Minden hétfőn kap ötszáz (ezer, háromezer, stb) forintot?
Akkor legyen a pénztárcánkban annyi, ne mondjuk azt, hogy majd este veszek ki, mert lehet, hogy egész hétvégén azt tervezte, mit vesz belőle hétfő délután, csak mi nem tudunk róla. És ne legyen olyan se, hogy figyu, most van nálam egy ötös, jövő héten meg akkor egy ezrest kapsz, mert megkavarja, felborítja a megszokott rendet.
A pénz az övé!
Bármilyen furcsának tűnik, ezt nehéz szülőként betartani. A pénz átkerül az ő kezeibe, és onnantól kezdve egészen őrült és vad ötletei támadnak. Egyik nap elverné az egészet cukorra, hogy meghívja az osztálytársait, másik nap közli, hogy összegyűjt egy vadiúj BMW-re, mert kiszámolta, hogy mire felnő, pont megvan. Oké.
Ne felejtsük el: a zsebpénz annak az eszköze, hogy megtanuljon a SAJÁT pénzével bánni, költségvetést készíteni, tervezni, gyűjteni, megtanulja, milyen érzés, amikor van valamennyid, de az nem elég mindenre. Ennek az egyik alapvetése, hogy szülőként ne vegyük el tőle a döntés felelősségét.
Ide tartozik az is, hogy a zsebpénz soha ne legyen büntetés eszköze, amit már odaadtunk neki, azt ne vegyük vissza, akkor sem, ha rosszat csinált. Erről pszichológusunk itt írt részletesen.
Ösztönözzük megtakarításra!
Mindez nem jelenti azt, hogy ne segíthetnénk neki, sőt! Beszélgessünk el vele a pénzről, beszéljük meg (főleg az elején), hogy mi mindenre elég, ha azonnal elkölti, mi mindenre gyűjthet belőle, ha nagyobb tervei vannak. Segítsünk beosztani: egy részét elkölteni, másikat félretenni.
Segíthetünk neki abban is, hogy feljegyezze a kiadásait és bevételeit. De ezt csak akkor, ha örömmel a partnerünkké válik: és ha mindent felborítva az új videójátékra spórolás felénél mégis elver mindent egy csillámos plüssunikornisra, csak mert „olyan cuki volt”, ne szidjuk meg! Nincs jogunk hozzá. A pénz az övé, ha elköltötte, neki fogyott el. Az viszont a mi szülői felelősségünk, hogy segítsünk felismerni a megtakarítás lehetőségét és hasznosságát.
Fektessük le a pénzügyi felelősség határait.
Onnantól kezdve, hogy a gyerek kezében pénz van, és persze minél idősebb, és minél több pénz van a kezében, indulhat a huzavona, hogy mi az, amit a szülőnek kell kifizetnie, és mi az, amit a gyereknek magának kell állnia. Ez minden családban más: lehet, hogy kifizetünk két különórát, de a harmadik sportedzés már megterheli a családi kasszát, és azt mondjuk, ha szeretnéd, gazdálkodd ki magadnak.
Érdemes meghatározni a ruházattal kapcsolatos alapelveket: ennyit és ennyit költünk rá, ezt én fizetem, ha kinövöd a cipődet, veszek újat, ha új nadrág kell, ennyit és ennyit költhetünk rá, de ha ötvenezer forintos limitált számú edzőcipőt szeretnél, akkor spórolj.
Ugyanígy érdemes átrágni a már emlegetett büfé,- vagy ebédpénz, illetve később, kamaszkorban a bulipénz szabályait. Ez szájbarágósnak és kisstílűnek hathat, de alaposságra és figyelemre nevel: sokkal jobbat teszünk a gyermek személyiségfejlődésének, ha pontosan tudja, mire számíthat tőlünk, mint ha időnként odaszúrunk neki egy-egy tízezrest pluszba, ami vagy nincs, vagy van.
Fizethetünk neki házimunkáért, de:
Vannak szülők, akik úgy vonják be a gyermeket a családi munkamegosztásba, hogy a zsebpénzt az elvégzett házimunkától teszik függővé. Ez nem rossz elgondolás, de: legyen egy olyan alapösszeg, ami a házimunkától független, és a gyerek mindig számíthat rá, és a házimunkáért adott „fizetséget” ettől hangsúlyosan különítsük el.
Figyeljünk emellett az iskolai, egyéb teendőire: az elvégzett munka ne terhelje túl. Ne essünk viszont át a ló túlsó oldalára: ne adjunk fizetséget nevetséges és alapvető feladatokért, amiket amúgy is el kell végeznie. Ez minden családban más, de mondjuk számomra alapvetés, hogy a gyerekem kihozza a használt tányérokat és evőeszközöket a szobájából, amiért egy fillért sem fogok neki fizetni, ha azonban levágja a sövényt, az egy olyan fizikai munka, ami megér xx forintot.
Persze ez is hozzáállás kérdése, vannak, akik szerint a gyereket pénztől függetlenül kell motiválni a munkára: az én tapasztalataim alapján már elég korán megtanulják így, milyen megdolgozni a pénzért.
Ne változtassunk az összegen megbeszélés nélkül.
Ne csökkentsük anélkül, hogy meg ne beszéltük volna vele. Ha a család anyagi helyzete úgy hozza, őszintén mondjuk el neki a kiváltó okot. Soha ne kérjünk kölcsön tőle!
Ne is emeljük megbeszélés nélkül, főleg úgy ne, hogy az nem kiszámítható: ha több pénzt szeretnénk adni neki, azt a zsebpénztől elkülönítve tegyük, és lehetőleg nevezzük meg az okát. Ne kössük a zsebpénz mértékét teljesítményhez, és ne büntessük pénzmegvonással.
Ez alól kivétel, ha önhibájából anyagi kárt okozott, vagy lopott. Azonban ilyenkor is üljünk le vele, és közösen találjuk ki, hogyan vállal anyagi felelősséget a hibájáért.
És a nagy kérdés: mikortól, mennyit?
Erre leginkább egy nagy vállvonogatós emojival tudnék felelni. A Fundamenta 2016-os közvéleménykutatása szerint 6-14 éves kor között a szülők 85 százaléka ad zsebpénzt, átlagosan havi 1-5 ezer forint között.
Egy alsós gyermek valóban tud már bánni a pénzzel, fel tudja mérni az értékét, és tud tervezni vele. Érdemes gyakoribb időközönként (hetente) kisebb összeggel kezdeni, amit a növekvő életkorral és növekvő igényekkel együtt mi is bizonyos megbeszélt időközönként növelünk.
Számít persze az is, a gyermek környezetében lévő gyerekek mennyit kapnak: de éreznie kell, hogy a zsebpénz összege a családi büdzséhez, és nem a külső elvárásokhoz alkalmazkodik.
