A szülőség és a bűntudat kínos párosítás. Sokféle okból lehet bűntudata egy anyának, egy apának, és akinek még sosem volt, az valószínűleg nem figyeli magát igazán, mert számos kétely nyomaszthatja az embert: ezt most jól csinálom, ezzel most nem ártok? Ha sokat dolgozunk, ha türelmetlenek vagyunk, ha veszekszünk, ha nem voltunk következetesek, ha nem figyeltünk eléggé... Csak néhány a leggyakoribbak közül.
Amíg a gyerek kicsi, időről időre megnyugtathatja a szülőt, ha alapvetően rendben van, jó kedélyű a csemete: ha ő egészséges és boldog, akkor nagy baj nem lehet. Csakhogy elérkezik a kamaszkor, amikor erőteljesen hullámzik a fiatal lelki állapota, előfordulhat, hogy hetekig morózusnak látjuk, nem szól egy szót sem, vagy csak veszekszik. Tehát, már nem kap tőle a szülő megnyugtató jelzéseket arra nézve, hogy minden rendben lenne, és van, akit ez megvisel, elbizonytalanodik tőle, idővel belefárad a strapába.
És ebben a nehéz időszakban veszi észre sok anya és apa, hogy néha azt érzi, mintha nem is igazán szeretné a gyerekét. Ettől sokan megijednek, bűntudat ébred bennük, mert úgy gondolták, a szeretet érzése állandó lesz, és a gyerekkel kapcsolatban feltétel nélküli. Előfordulhat, hogy a szülő azt éli meg, hogy valami megkopott, akár, hogy sokszor irritálja őket a gyerek, és nem értik, hogy lehetnek ilyen rossz emberek, hogy a saját vérüket nem képesek igazán szeretni.
Jellemzően nem arról van szó, hogy tényleg végérvényesen elmúlt volna valami, hiszen ha az ember belegondol, mit érezne, ha baj történne a kamasszal, akkor kirázza a hideg: ezek szerint még ugyanolyan fontos neki. Ha pedig azt figyeli meg, mennyi mindent megtesz érte, lót-fut, ha valami intéznivaló akad, a ráfordított energiamennyiség szintén azt mutatja, nem kevésbé fontos számára, mint régen volt. És mégis: néha megkönnyebbülés, ha pár napra elmegy táborba, néha tele a hócipő a sértődéseivel vagy kritikáival – de vajon mi történt, miért nem olyan harmonikus a kapcsolat?
Nem kell, hogy a szülő marcangolja magát, mert a tini években általában történnek olyan változások, amik teljesen érthetően teszik nehezebbé a kapcsolatot. Hiszen vannak feltételei annak, hogy valakivel jól érezzük magunkat. Például kell némi intimitás, mondjuk egy-egy ölelés, kedves szó. A kamaszok többsége ezeket erősen korlátozza, elhárítja, így elvész az a reparációs lehetőség, mint mikor nagyon összevesztünk az ötévessel, de aztán odaszaladt hozzánk, átöleltük egymást, és teljesen egyértelmű volt, hogy minden rendben van, és semmi jelentősége az előbbi összezörrenésnek. Ne becsüljük alá, hogyha elmaradnak ezek a bensőséges pillanatok, akkor nehezebb a gyógyulás is, nem mindig oldódik fel a harag, túllépünk rajta, de azért maradhat egy kis tüske.
Aztán a jó kapcsolathoz még a közös élmények is fontosak. Szerencsés család (na jó, nemcsak szerencse, odafigyelés kérdése is), ahol ezek a kamasz években is megmaradnak, és találnak olyan programokat, amikben mindenki feloldódik, és a nyaralás is jól sikerül. Még az is előfordulhat, hogy könnyebbé válik ez, mert az érettebb gyerek érdeklődése több ponton találkozhat a felnőttével.
De meglehetősen gyakori az is, hogy a tini már nem szívesen jön-megy a szülővel, és ha valamire rákényszerítik, például a vidéki rokonok meglátogatására, akkor csak húzza a száját. Az ünnepeken is míszen ül, nem úgy, mint hajdanán, amikor csillogó szemmel várta, és hálás volt a legapróbb meglepetésért. Érthető, hogyha valakit csak annyi ideig látunk, míg kiveszi a hűtőből az ételt, vagy míg átmegy az előszobán, akkor kissé eltávolodunk – még akkor is, ha a gyerekünk.
Még sok tényezőt lehetne sorolni, ami miatt nehezebb a kamasszal. Ilyenek a megszaporodott konfliktusok, az, hogy talán nagyon eltávolodott az értékrendje, és olyan dolgok iránt érdeklődik, olyan elveket hangoztat, amik idegenek a szülő számára. És talán furcsa szempont, de amiatt sem kell magát ostoroznia a szülőnek, ha még nem szokta meg a tini fizikai változásait. Egy anya pironkodva mondta, rémes szülőnek érzi magát, mert olyan idegen a kamasz gyereke szaga. Hát igen, az is elveszett, mikor még a frissen sült cipóra emlékeztetett minket a kisgyerek bőre illata.
Azért nem tragikus a helyzet. Egyrészt jó esetben nem az összes eleme jelenik meg a fenti felsorolásnak. Van tini, akinek lehet puszit adni, és van, akivel kiváló programokat lehet szervezni, a harmadikkal pedig hatalmasakat beszélgetni, mert olyan értékes gondolatai vannak. Azaz, érdemes megkeresni, hogyha el is veszett egy s más abból, ami régen könnyűvé tette a kapcsolatot, milyen pontokon lehet megtalálni egymáshoz az utat. Ne azon sértődjünk meg, ami már nincs, hanem kutassuk fel, ami összeköt.
A másik ok, ami miatt nincs baj, hogy valamiféle eltávolodás természetes. Ez kell ahhoz, hogy fel tudjon nőni, és ha eljön az ideje, el lehessen engedni. Ne tévesszenek meg a felszíni a nehézségek: attól még a kötődés megmarad. Inkább tekintsük úgy a kapcsolat alakulását, mint változást, amiben új módokat tanulunk arra, hogyan lehet egymást szeretni. Ezektől a változásoktól nem kell megijedni, ez csak azt jelenti, valami átalakult, de nem lett kevesebb.
Cziglán Karolina
pszichológus
