A Buláke (Buda-környéki Látássérültek Közhasznú Egyesülete) számos tevékenysége mellett már tíz éve szervez programokat látó iskolásoknak. A hangsúly nem a sokkoláson van, hanem azon, hogy minden gyerek sikerélménnyel jöhet ki, hogy voltak nehézségei, de meg tudta őket oldani.
"Nem a látásnélküliség nehézségét, a sokk-élményt hangsúlyozzuk. Mi a megoldásra, az adekvát válaszkeresésre tesszük a hangsúlyt, amibe belefér az is, hogy egy-egy feladat megoldásához segítség kell, de hát mindannyian úgy vagyunk összerakva, hogy bizonyos élethelyzetekben mások segítségére támaszkodunk." Az Egyesület elnökével, Nyikes Fatimével beszélgettünk tevékenységükről, gyerekekről, kutyákról.
Információink 70-80 százalékát szemünk segítségével szerezzük be, így a látás elvesztése jelentősen megnehezíti a beilleszkedést vizualitásra épülő világunkba. Próbált már behunyt szemmel elkészíteni egy salátát, vagy legalább krumplit pucolni? Én nem, de nem is lenne hozzá bátorságom. Szerencsére a gyerekek számára még mindez kaland, így ők gyakran fogékonyabbak az érzékenyítő programokra is – különösen, ha azok nem csupán osztályfőnöki órás beszélgetésre, hanem valódi tapasztalatszerzésre épülnek.
Honlapotok szerint az emberek – látók és nem látók – közötti távolságot sok esetben az ismeretek hiánya okozza. A tréningeken ezek szerint oktattok, tudást adtok át?
Vannak tréningjeink is, de ezek inkább felnőtteknek szólnak, olyanoknak, akik munkájuk során kapcsolatba kerülnek fogyatékosokkal - látássérültekkel vagy önismeretüket a hozzájuk való viszonyulás irányba szeretnék fejleszteni. A gyerekprogramokat nem nevezném tréningnek: ezek is tematikus blokkokból épülnek fel, de más jellegűek, mint egy tréning.
A klasszikus gyerekprogramokon, amelyeket a 9-13 éves korosztálynak ajánlunk, valóban az ismeretátadás van a fókuszban, de mindez tapasztalati tanuláson keresztül valósul meg. A nagyobbaknál egyre inkább áttevődik a hangsúly a beszélgetésre és a tréningelemes foglalkozásokra.
A hagyományos iskolaprogramunkat tíz éve csináljuk rendszeresen. Itt van egy sötét helyszín és egy világos helyszín: a sötétben a gyerekek tapasztalatokat tudnak szerezni arról, hogy egy látássérült az egyes helyzetekben hogyan boldogul, míg a világos helyszínen információátadás, beszélgetés zajlik.
Miket csináltok a gyerekekkel?
A kisebbeknek szoktunk valamilyen háttértörténetet adni. Amikor az első programunkat tíz évvel ezelőtt kidolgoztuk, akkor élte fénykorát a Harry Potter mese, így köré szerveztük a tematikát, építettünk Tiltott Rengeteget, Bájital Tantermet és Hálókörletet. Gyakran építünk egy konyhaszerű helyiséget, ahol kóstolni, szagolni lehet a sötétben, ki kell találni, mi micsoda, vagy a nagyobbak megpucolhatnak egy krumplit. A szobában az a feladat, hogy sötétben ágyazz meg, szedd össze a ruhákat, tedd be a szekrénybe. Az erdőben tárgyakat helyezünk el, amiket meg kell találni. De olyan is volt, hogy padlást építettünk, ahhoz a Kisgömböc volt az alapsztori, és őt kellett a padláson megkeresni.
A világos helyszíneken mutatjuk be a Braille-írást, itt botozhatnak a gyerekek bekötött szemmel, és a beszélgetés is itt zajlik. Én kutyás vagyok, legtöbbször, ha megoldható, viszem a kutyámat és a végén vele is lehet ismerkedni.
A gyakorlatban a program úgy épül fel, hogy mi kialakítjuk a helyszínt, például egy művelődési házban, ahol van sötétíthető terem, 3-4 napig ott vagyunk és sorban fogadjuk az osztályokat. Amikor fogadjuk az osztályt, elmondjuk nekik, mi fog történni, ezután négy csoportra osszuk őket, négy csoportvezetővel. Összesen hat helyszín van, három sötét és három világos, így a kiscsoportok forgó rendszerben mindegyiket végigjárják.
Fontos, hogy a gyerekek azzal az élménnyel tudjanak kijönni, hogy „Fú, meg tudtam csinálni!”. Ebben különbözünk például a Láthatatlan Kiállítástól, amit egyébként nagyon szeretek, de az sokkal inkább a látásnélküliség nehézségét, a sokk-élményt hangsúlyozza. Mi a megoldásra, az adekvát válaszkeresésre tesszük a hangsúlyt, amibe belefér az is, hogy egy-egy feladat megoldásához segítség kell, de hát mindannyian úgy vagyunk összerakva, hogy bizonyos élethelyzetekben mások segítségére támaszkodunk.
Milyen kérdéseket szoktak feltenni a gyerekek, mi érdekli őket?
Attól függ, milyen korosztály. A kutyával kapcsolatban mindig sok kérdés van, az nagyon érdekli őket. De a végére általában összeáll nekik, hogy ez nem egy élhetetlen élet, inkább az elején tanácstalanabbak.
Általában nagyon tetszik nekik az egész, izgalmas, mert új, intenzív élmény. A feladatok nem ismerősek, idegen emberekre vannak rábízva, és persze egymásra is rá vannak utalva, hiszen az egy csoportba osztott gyerekeknek figyelni kell egymásra is.
Meg szoktuk kérdezni, mi tetszett a legjobban? Erre általában az a válasz, hogy a sötétben lenni, mert tényleg meg lehet tapasztalni, hogy milyen vaknak lenni, de nem ijesztő. Minden feladat olyan, ami teljesíthető, így inkább pozitív a kicsengése: megtaláltam a nadrágot, felismertem a savanyú uborkát a sötétben.
A vakok írása is nagyon érdekli a gyerekeket, mert az olyan, mint a titkosírás. Ugyan a valóságban a Braille írás-olvasás jelentősége a technika fejlődésével valamennyire visszaszorult, de a vakon született gyerekeknél most is nagyon fontos, mert nem tudnak máshogy írni-olvasni megtanulni. Nem ugyanaz, mint a beszélő számítógép. Nem szabad kihagyni, mert a gondolkodás fejlődéséhez nagyon fontos az írás-olvasás készség kialakulása.
Beszéltek arról is, hogyan kell az utcán fehér bottal közlekedőknek segíteni?
A végén, a visszacsatoláskor térünk ki ezekre a kérdésekre. Menet közben van egy olyan blokk, ahol ki lehet próbálni a fehér botos közlekedést, ez persze kint a világosban zajlik, hogy ne legyen balesetveszélyes. A gyerekek szemét bekötjük, de felügyelőként így könnyebben nyomon követjük, ki mit csinál. Itt az is mindig kiderül, hogy a látássérült az egy gyűjtőfogalom és ezen belül milyen különbségek léteznek.
A záró beszélgetésre már általában tudják, és szokták kórusban zengeni, hogy „meg kell kérdezni, segítsek-e”.
Kik a trénerek?
A munkatársaink: van egy csoportunk, én nem hívnám őket sem oktatónak, sem trénernek, mert nem azok, csak egyszerű érintett látássérült emberek, akik kedvelik a gyerekeket. Van egy belső képzésünk a számukra, hiszen ez egy kidolgozott program, én ebből írtam a diplomamunkámat.
Négy csoportvezető van és a helyszíneknek is van egy-egy felelőse, így összesen 10-12 emberrel dolgozunk ahhoz, hogy ez jól működjön és biztonságos legyen. Ők mind látássérültek, a dolog hitelességét is ez adja.
Miért jó ez a látóknak, hogy érzékenyednek?
Szerintem nem mindegy, hogy milyen generáció nő fel – érzéketlen, elhidegült, arrogáns vagy nyitottabb fiatalok. És ez nem csak egyszerűen arról szól, hogy hogyan fognak a vakokkal bánni, hiszen hasonlóan bánnak az osztálytársaikkal is. A program során megnő az empátiakészségük a sérülékenységet illetően.
A hagyományos oktatási rendszerben ennek fejlesztésre kevés lehetőség van, így én például szülőként örülök, ha a gyerekem olyan programokon vesz részt, ami empátiára, emberségre szocializál. Minél több ilyen van, annál nagyobb az esélye, hogy egymást sem fogják bántani, egymással is jól bánnak.
Az iskolák fizetnek a programokért?
Adományt elfogadunk, de aki nem tud hozzájárulni, azokhoz is elmegyünk. Jelenleg főleg a Buda környéki kistérségben mozgunk. Egyre több megkeresést kapunk, vannak helyszínek, ahová évek óta visszajárunk, de van, ahol idén voltunk először.
Hogy látod, a gyerekek vagy a felnőttek fogékonyabbak, van-e ilyen különbség?
A gyerekeknek kevesebb az előítéletük, nyitottabbak. Felnőttekkel a tapasztalatszerzés-részét eleve nehezebb beépíteni: szakmai napokon szoktunk néha sötét büfét csinálni, vagy belecsempészni egy-egy programba több tapasztalati elemet. De hát felnőttként azért több bátorság kell ahhoz, hogy nekiálljak bekötött szemmel, fehér bottal bukdácsolni csak azért, hogy kipróbáljam, milyen az.
Az érzékenyítésen kívül még mikkel foglalkoztok?
Van egy masszázsstúdiónk is, ahol látássérült gyógymasszőröket alkalmazunk. A telephelyünkön harminc embert foglalkoztatunk védett foglalkoztatás keretében: van az érzékenyítő csoport, a masszőrcsoport és a szociális csoport. Utóbbi segítségével azokat látjuk el, akik látássérültek és rászorulnak, például idősek, vagy van egy családunk ahol mindkét szülő vak és 3 kicsi gyerek van. A többségünk látássérült, a masszőrök mind, de a recepciósok például nem, illetve a szociális csoportban is vegyesen vagyunk.
Sok a kulturális programunk is a tagok számára, tematikus klubok, versenyek, vetélkedő, költészet napi, anyák napi ünnepség. A kirándulásra, színházlátogatásra, múzeumlátogatásra is hihetetlen igény van, itt inkább az odajutás megszervezése a nehezebb.
Tehát elég aktívak vagytok.
Igen, és ezt fontosnak is tartom. Ami az érzékenyítést illeti, manapság nagyon sokan csinálják már. Amikor mi elkezdtük, még nem nagyon volt, és nekem nagyon nagy öröm, hogy népszerű lett, mert a társadalmi kohézióhoz tud hozzájárulni.
Az, hogy a fogyatékkal élők tartják ezeket a programokat, szembe megy azzal a régi szemlélettel, amikor mi látássérültek csak ülünk passzívan és várunk, hogy gyere és segíts, mert én vagyok a vak és nekem ez jár. Épp ezért a masszázst illetően is fontosnak tartom azt a részét is, amikor a fájós derekú vendég a végén újjászületve távozik, hiszen itt a látássérült adott és a látó kapott valamit.
Ahhoz, hogy ez a szemléletváltozás elinduljon, mind a két fél kell: a társadalom és a fogyatékosok részéről is kell lépni. Kétirányú változás lehet csak eredményes, és tehetjük mi is az első lépést.
