Még elképzelni is kemény az ikres szülők életét, a hármasikrek pedig már kimondottan sci-fi kategóriaként élnek az ember fantáziájában. Piroskáéknak viszont ez a mindennapi valóság. A „trikrek”- két fiú és egy kislány – nemrég múltak kétévesek, vagyis éppen abban a korban vannak, amikor már ügyesek és bátrak – és ha tehetik, hárman szaladnak háromfelé. Hogyan lehet velük megoldani a mindennapokat, hogy azért az anyának is maradjon élete, aki mellesleg még egyetemre is jár? Hogyan lehet levergődni a lift nélküli társasház emeletéről, közlekedés, evés, alvás, na meg az élet három tipegővel – interjú egy hármasikres anyukával.
A megbeszélthez képest negyed órával később kezdtük a beszélgetést. Egy hármasikres anyukának bármikor, bármi közbejöhet?
Gyakran közbe is jön... Amúgy bizonyos gyerekmentes programok előtt kifejezetten szoktam is drukkolni, hogy nehogy közbe jöjjön valami. Például legutóbb egy Halott Pénz koncert előtt, amit az egyik barátnőmtől kaptam a születésnapomra.
Ezek szerint időnként le tudsz lépni a gyerekek mellől? Ilyenkor a férjed beugrik, és kész?
A segítség és a segítség megszervezése szerintem az egyik legfontosabb dolog. Születésük óta besegít nekünk két hölgy, heti négy délután néhány órára jön valamelyikük. Amikor hazahoztuk őket a kórházból, akkor jó pár hónapig én voltam velük éjszaka, és esélytelen volt aludni, így én nem éjszaka aludtam, hanem délután 2 és 6 óra között, amikor valamelyik hölgy jött segíteni.
Este még éjfél körül megetettük őket a férjemmel, aztán leraktam őket aludni, és mentem mosogatni, teregetni, hajtogatni meg csináltam a többi házimunkát, míg nem jött a következő etetés, hajnali 4 óra körül. Kemény idők voltak. Azóta tudom, hogy igazából mennyire szeretek aludni.
De ha mondjuk, napközben kell elmennem valahova, vagy csak az egyik gyereket kell elvinni egy kontroll vizsgálatra, akkor az anyósom vigyáz rájuk, vagy hétvégén az apósom élettársa.
Azelőtt tudtál segítséget kérni, ha szükség volt rá, vagy ez egy ilyen helyzet által kifejlesztett skill?
Meg kellett tanulni, pedig ez sosem volt az erősségem!!! Sőt! A csapatmunka sem volt az erősségem, de szerintem sokat fejlődtem ezen a téren. Még néha azért most is van, hogy a férjemet kérem meg, hogy ő kérje meg a szüleit egy-egy újabb fél napos beugróra.
Sajnos az én családom a gyerekek ellátásában egyáltalán nem tudott segíteni. Az én oldalamról a barátnők segítettek, aki tudott az jött, aki nem, vagy csak kevesebbet, az telefonon tartotta bennem a lelket, amikor kellett. De mindenki örömmel jött, és sosem éreztették velem, hogy ez nekik probléma lenne.
Ezen a héten is volt egy csomó elintézni való dolog, az egyik kisfiunkat kardiológiára kellett vinni, a másik napon CSOK szerződés aláírás volt, aztán nekem egy orvosi kontroll, és nem vihetem, illetve nem tudom vinni egyelőre mindenhova egyszerre mind a három gyereket.
Viszont általános hétköznapi ügyintézéseknél egy gyereket mindenképpen viszek magammal. Ma például délelőtt az egyik fiunkkal voltam a földhivatalban. Szokniuk kell, hogy ilyen is van, mint például bevásárlás, ügyintézés, stb, ráadásul jót is tesz nekik a kettesben töltött idő.
Amúgy iszonyú aranyosak, amikor hazajövünk egy-egy helyről, akkor elmesélik a Nagyinak meg a tesóknak, hogy hol voltak. Például elmutogatják, hogy az ügyintéző néni hogyan pecsételte le a papírt, vagy, hogy a bácsi az utcán hogyan vágta a füvet. A többiek meg hallgatják, a Nagyi meg próbálja kitalálni, hogy mit mond a gyerek.
Volt olyan pillanat, amikor mindennél tisztábban leesett, hogy ez nem lesz egy egyszerű menet?
Volt. Még a kórházban voltunk, ők már kikerültek az inkubátorból, de még a PIC-en voltak. A nővérek már az elejétől kezdve mindenbe igyekeztek bevonni, például lehetett már őket pelenkázni az inkubátorban. Ez fantasztikus és ijesztő is volt egyben.
Szóval már kikerültek amolyan kiságyba, én pedig napközben minden etetésen ott voltam, és igazából már én csináltam mindent, de általában jött egy nővérke is mindig segíteni. Éppen tettem tisztába őket, amikor az egyik nővérke mondta, hogy hagyjam csak, ezt majd ő megcsinálja. Mondtam neki, hogy ő hagyja csak, majd én megcsinálom.
Mire azt válaszolta: „Anyuka, én innen munkaidő végén hazamegyek. Maga meg itt marad. És ha hazaviszi őket, akkor is mindent magának kell majd csinálnia, ha lesz segítség, ha nem.”
És akkor leesett. És nagyon megijedtem, hogy én már sosem fogok tudni többet pihenni. Nagyon fáradt voltam, mert a nap 24 órájában ott lehettünk velük, és ott is voltam, amikor csak bírtam. Az éjféli etetésre is bementem a PIC-re, már akkor alig aludtam, és az jutott eszembe, hogy én ezt így sem bírom, hogy szinte egy egész kórházi osztály segít. Hát hogy fog ez menni egyedül?
Nem vagyok egy feladós típus, de akkor nem láttam a kiutat.
És akkor megszervezted a segítséget? A család érzékelte, hogy eljött az ő idejük is, vagy azért rá kellett őket beszélni?
Amint kicsit magamhoz tértem, de még ott bent a kórházban eldöntöttem, hogy kell segítség, és el is kezdtem gondolkodni, hogy hol találhatnék valakit, aki ért a pici babákhoz és legalább pár órát tud nekem segíteni egy nap. Igaz, eleve úgy volt, hogy az anyósom fog nekünk segíteni, ha megszületnek a gyerekek, és éppen pár nappal azelőtt ment nyugdíjba, hogy megérkeztek.
Ráadásul a férjem is iker, így nagyon reménykedtem benne, hogy az anyósom még emlékszik, mit kell csinálni az ikrekkel, de azért neki is van élete, és nem arról volt szó korábban, hogy 0-24-ben velünk lesz.
Szóval arra gondoltam, hogy persze jön majd, ahogy, és amennyit tud, ez majd kiderül, de mellette is kell, hogy legyen segítség, mert ki tudja, hogy alakul. Inkább legyünk többen, mint kevesen.
Azért az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a mi gyerekeink 990, 990, és 1280 grammal születtek a 29. hétre. Hét hetet töltöttek a PIC-en, és azért egészen pontosan nem lehetett tudni, hogy a koraszülöttségből, vagy amiatt, hogy hárman voltak a pocakban, mi fog következni, lesz-e bármiféle maradandó probléma, amit kezelni kell.
A terhesség alatt akárhova mentem vizsgálatra, szinte minden orvos elmondta, hogy a hármasiker terhesség nagyon kockázatos a babákra és rám nézve is, és azért a terhesség önmagában sem volt problémamentes – mint ahogy ez azért a hármasiker terhességeknél jellemző – szóval úgy voltam vele, hogy ha eddig nem is készültem fel eléggé, most fel kell.
Mind a hárman normál fejlődésű gyerekek?
A mozgás és az értelmi fejlődés terén hála Istennek semmilyen lemaradásuk nincs a korrigált korukhoz képest.
Szervi fejlődési eltérés volt a kislányomnál, aki egy nagyon-nagyon ritka nyelőcső fejlődési rendellenességgel született, emiatt az első másfél évben sajnos nagyon sok orvosi beavatkozáson ment át, míg végül 19 hónaposan egy nagy műtéten is átesett. Ez, úgy tűnik véglegesen megoldotta a problémát. Mára már a hegen kívül semmi sem emlékeztet minket a kezdeti nehézségekre, de én főleg azt remélem, hogy őt sem.
Azt, hogy az egyik kisfiunknak nem úgy fejlődnek a veséi, ahogy kellene, azt kb. a 20. héten, egy ultrahangvizsgálat során már látták az orvosok. Akkor javasolták is a magzatvízvételt, hogy ellenőrizni lehessen, hogy nincs-e valami genetikai szindróma a háttérben, mert ha igen, akkor az eredmény ismeretében még ekkor is lett volna lehetőség a redukcióra (vagyis az egyik magzat „eltávolítására” a többi érdekében, megj: Primilla.)
Mivel azt tudtuk, hogy az eredménytől függetlenül meg fogjuk tartani mind a hármukat, így a magzatvízvétellel járó kockázatot felesleges lett volna vállalni. Mintha ezer éve lett volna, de még most is kimegy a kezemből az erő, ha rá gondolok.
Szerencsére a következő ultrahang vizsgálat már jobb képet mutatott a fiunk veséiről, és a terhesség alatt ezzel több komplikáció nem is volt. Azóta is rendszeres kontrollvizsgálatokra járunk, illetve volt ennek kapcsán egy műtéti beavatkozása is, de reméljük, hogy többet ilyesmire nem lesz szükség és ő sem fog rá emlékezni.
A redukció lehetőségéről amúgy ismereteim szerint minden hármasiker terhesség elejénél tájékoztatják az orvosok a szülőket, mivel ezek a terhességek komoly kockázatot jelenthetnek a babákra és az anyákra nézve is. Nekünk a 12. héten kellett nyilatkoznunk arról, hogy megértettük a kockázatokat. Azért az elég nehéz volt lelkileg mindkettőnknek, mármint nem a döntés, hanem hogy a kockázatokat tudomásul vegyük, de ne ezen járjon az agyunk állandóan.
Ki tudsz velük egyedül mozdulni? Hogy közlekedtek?
Egy társasházban lakunk, ahol nincs lift, de ha lenne, a hármasikres babakocsi valószínűleg úgy sem férne bele. Ez a mostani sport babakocsi már csak 17 kg, a kisebb korban használható hármasikres kocsi viszont 30 kiló gyerekek nélkül. Így mi az elején nem is azt vettünk, mert az már akkor látszott, hogy nem fogom tudni egyedül levinni az emeletről, de még anyósommal együtt sem. Így korábban egy sima ikres, és egy szimpla babakocsit használtunk, ami nekünk bejött, mert így, ha valamelyiküket külön kellett vinnem valahova, akkor is volt kocsi.
Jelenleg az a helyzet, hogy már nem szívesen vannak a babakocsiban, maximum 5-10 percet hajlandóak benne ülni, onnantól kánonban kiabálják, hogy ki akarnak szállni. Viszont már le tudunk menni úgy az emeletről, hogy ketten lépcsőzünk a három gyerekkel, és bár nagyon magasak a fokok, de jobb így, mint amikor még azt kellett csinálni, hogy egyikünk leszaladt egy gyerekkel az ölében, aztán a másikunk indult el eggyel, míg a harmadik ordított a lakásban. Mindig igyekeztünk, hogy inkább a lakásban maradjanak egyedül és várjanak, ne az autóban vagy a babakocsiban.
Viszont egyszerre két gyereket ölben levinni már régóta nem lehet, az nagyon veszélyes lenne. Pláne, ha tudják, hogy megyünk valahova, akkor extrán izgágák.
Kemény logisztika egy-egy indulás. Én mindig nagyon pontos ember voltam, soha sehonnan nem késtem, ha mégis az mindig rajtam kívül álló okból volt. Ha velük kell elindulni, akkor viszont még mindig képtelen vagyok belőni, hogy mennyivel előtte kell elkezdenünk öltözni, készülődni, így mostanában többször előfordult, hogy valahonnan elkéstünk.
Ha nincs segítség, egyedül mire vagy képes a három kicsivel? Meddig merészkedsz el?
Ez egy fájó kérdés, mert egyelőre sajnos sehova nem tudok elmenni velük egyedül. A babakocsiban már nem ülnek meg, de biztonsággal még nem tudok velük egyedül sétálni. Két kezem van, ők meg hárman vannak.
Gyakran eljátszom a gondolattal, hogy hogyan tudnám őket egyedül levinni a játszótérre, de aztán mindig rájövök, hogy amikor ketten vagyunk, az is gyakran kevés, és mindig akadnak veszélyes helyzetek. Nem akarom kockáztatni az épségüket, márpedig ha egyedül vinném őket a játszótérre, az az lenne.
Amíg én figyelek arra, ahogy az egyik felmászik a csúszdára, addig mit csinál a másik kettő? Nem tudom még őket sorba állítani magam mellé. Viszont ha épp az egyiknek segítek, akkor nem tudom megakadályozni, hogy a másik a mozgó hinta elé fusson, vagy, hogy közben a harmadik meglépjen a játszótérről.
Autóba simán beteszem őket egyedül, de kiszállni például már nem tudok velük. Addig oké, hogy kiveszek egy gyereket az ülésből, de hogy veszem ki a másodikat, és főleg a harmadikat, hogy addig a többiek ne szaladjanak el?
Ha beszíjazom őket a babakocsiba, akkor se tudok bemenni velük szinte sehova egy több mint 1 méter széles „szekérrel”. Pedig amikor arról álmodoztam, hogy milyen lesz majd, ha lesz egy gyerekem, akkor úgy képzeltem, hogy mindig viszem magammal mindenhova, mert engem is vittek a szüleim, és amúgy is olyan folyton mozgásban lévő típus vagyok.
De bízom benne, hogy hamarosan el fog jönni az az idő is.
A lakás elég nagy? Hogy oldottátok meg, hogy egyszerre hárommal is többen lettetek? Költöztetek vagy trükköztök?
Ezt a lakást már úgy választottuk, hogy jó legyen egy, esetleg eleinte két gyereknek is. Szóval igazából ez egy elég nagy lakásnak tűnt. Aztán kiderült, hogy hárman lesznek egyszerre. Gyorsan világossá vált, hogy ez hosszú távon nem lesz megoldás, mert egyrészt nem fogunk elférni, másrészt nem lesz elegendő mozgásterük. Vagyis legjobb lenne, ha lenne legalább egy kis kert, viszont a terhesség alatt annyi más dolog volt, amit meg kellett oldanunk, hogy úgy döntöttünk, elkezdjük itt, aztán meglátjuk.
A gyerekszobának kinevezett helyiségből kihoztuk a szekrénysor felét, hogy beférjen a helyére egy pelenkázó, meg a három rácsos ágy nekik, és egy ággyá alakítható fotel. Most 26 hónaposak, és még mindig a rácsos ágyban alszanak, mert nem fér be három kiságy, ezért megpróbáljuk kihúzni még pár hónapot, addigra talán elkészül a ház és tudunk költözni.
Ugyanis tavaly találtunk egy megfelelő telket, így házépítésbe kezdtünk. Amúgy meg alig várom már a költözést. Jelenleg a szekrények tetején is gyerekholmikat tárolunk, az egész család azon nevet, hogy folyton pakolok, újabb és újabb helyeket keresve a gyerekek cuccainak.
De az autót is le kellett cserélnünk egy nagyobbra, és igazából a lakásból sem hasonlít már egyetlen helyiség sem ahhoz, amilyen a gyerekek előtti időben volt.
Mindenből három van?
Csak amiből muszáj, például kismotorból és kisszékből igen, de játékból azt szoktam kérni a rokonoktól, hogy ne vegyenek nekik három egyformát. Egyrészt mert nem azon múlik, hogy kitépik-e egymás kezéből, ugyanis, ha nagyon tetszik nekik, akkor úgyis mind a hármat maguknak akarják, tehát a veszekedés így se úgy se elkerülhető.
Viszont tényleg állandó helyszűkében vagyunk, így hasznosabb három különböző játék, mint három egyforma. Másrészt én a fiúkat sem öltöztetem egyformába, arra gondoltam, hogy szerencsésebb lenne, ha lenne egy kis magántulajdonuk, így születésüktől kezdve az egyik fiunk elsősorban kék, a másik pedig zöld dolgokat kap, illetve használ, de persze vannak szürke, fekete, meg egyéb színű dolgaik is.
Ezt úgy kell elképzelni, hogy az egyik fiunk előkéje a kék, a tányérja is kék, meg a törölközője, meg a fogkeféje és így tovább. És általában van is rajta valami kék ruha is, míg a másikon meg valami zöld. Ez remekül működik, mert nemcsak ők, de a nekünk segítő felnőttek is mindig tudják, kié a kék tányérban lévő ennivaló, és kevesebb a keveredés. Az öltözködésnél meg azért jött be, mert a szemem sarkából is látom, hogy melyik mit csinál.
Van idő magadra? Nőnek, embernek, feleségnek maradni?
Hát, ezek is rajta vannak a listán.
A viccet félre téve, nagyon igyekszem, egyrészt, hogy fitt maradjak, hiszen mellettük szükség van a jó állóképességre, és sok-sok energiára. Ezért próbálok minél gyakrabban elmenni az edzőterembe, de azért azt nem mondhatnám, hogy tudok ebben egy rendszerességet tartani, mert sokszor közbejön valami.
Nagyon nehéz elmagyarázni, hogy milyenek a napjaink, mert gyakran még azok se látják teljesen, akik sokat vannak itt nálunk segíteni. Mondok egy példát. Most június közepe van, és mi utoljára novemberben néztünk meg egy filmet a tévében. Ha a férjem megérkezik a munkából, akkor a gyerekek azt szeretnék, ha velük foglalkozna, ami teljesen érthető a részükről, viszont ebből az következik, hogy mi csak az után tudunk beszélgetni miután ők elaludtak.
Ez viszont általában csak este 9-től, vagy néha fél 10-től lehetséges. Gondolom így már érthető, hogy miért nem láttam egyetlen filmet sem hónapok óta. Szóval olyan sok kikapcsolódási lehetőség nincsen. Mindig van mit csinálni, ha itt van valaki segíteni, akkor sincs lehetőség arra, hogy lógassuk a lábunkat, hanem akkor tudunk minden olyan feladatot elvégezni, amit mellettük vagy velük nem lehet.
Amúgy igyekszem mindenre a legidőtakarékosabb megoldást megtalálni. Például az interneten rendelem meg a pelenkákat – ebből ugyanis hetente nagyjából 120 darab fogy, de netről szerzem be a gyerekjátékokat is, és még egy csomó mindent, mert így sok időt spórolok. Még jó, hogy a kikapcsolódást kérdezted, mert már megint a feladatokat sorolom, ugye?
Néha a barátnőimmel elmegyünk egy-egy koncertre vagy vacsorázni, de kikapcsolódás volt nekem az is, hogy ebben a félévben sikerült folytatnom az egyetemet, ahol egy posztgraduális képzést a születésük miatt kellett félbeszakítanom. Úgy tűnik a három felvett tantárgyból kettőt sikerült teljesítenem, a harmadikat kénytelen leszek újra felvenni, mert a gyerekek vírusos megbetegedése miatt azokra az órákra nem tudtam bejárni.
Társasági élet?
Belekérdeztél. Nekem talán a legnehezebb, hogy olyan ritkán jutok el társaságba. Hétköznap csinálom meg intézem, amit kell, hétvégén igyekszünk minél több közös programot kitalálni, de hiába megyünk emberek közé, jelenleg az az időszak van, hogy háromfelé rohannak és egy pillanatra sem lehet megállni. Menni kell utánuk, hogy nehogy leessenek a lépcsőn, kiszaladjanak az autó elé, megegyék a cigi csikket a földről, és a többi.
Még egy családi összejövetelen se lehet hátradőlni, mert hiába van még ott másik 15 felnőtt, senki sem tudja, hogy a táskában hol van az innivalójuk, mikor kell őket tisztába tenni, és mikor kell bekenni őket naptejjel, szóval állandó mozgásban vagyunk.
Emiatt nekem nagyon hiányzik a társaság. Emlékszem télen elmentünk a férjemmel gyerekek nélkül egy helyi programra, ahol sok ismerőssel találkoztunk. Belemerültem a beszélgetésbe az ott lévőkkel, miközben az egyik hölgy kapacitált, hogy menjek enni, mert milyen finom étel van. Többször próbáltam kedvesen visszautasítani, de folyton újra kezdte, mire már ingerültebb lettem, és mondtam neki, hogy végre most tudok beszélgetni felnőtt emberekkel, és lehet, hogy az étel nagyon friss és finom, és amúgy iszonyú éhes is vagyok, de nem érdekel, mert én beszélgetni akarok végre. Aztán láttam, hogy megbántottam és próbáltam elmagyarázni neki, ne haragudjon rám, de nem az ételre vagyok kiéhezve, hanem egy kis hétköznapi beszélgetésre.
Ki tudtatok alakítani valami napirendet?
Mellettük szinte az első naptól napirendmániás lettem, ami elég nagy váltás volt ahhoz képest, hogy korábban hogyan szerveztem az életemet. A koraszülött osztályon eleve volt napirendjük, ez adott egy keretet, és ahogy hazajöttünk, erre építettem fel mindent.
Ma is tartjuk a napirendet, persze ha kell, kis mértékben eltérünk tőle, de én ebben a kérdésben hajthatatlan vagyok. Tudom, hogy van, aki az igény szerinti táplálás híve, meg van, aki szerint a gyerekek megtalálják a saját ritmusukat, de én azért nem kockáztattam volna meg, hogy háromféle ritmushoz alkalmazkodjunk.
Jelenleg reggel kb. fél 8 körül kelnek, napközben egyszer alszanak délután 1,5- 2 órát, este 8-kor van a vacsora, és utána alvás, nagyjából este 9-től.
Féléves koruk óta átalusszák az éjszakát. Vannak felriadások, általában elhagyott cumik okozzák a galibát, de azt hiszem, szerencsésnek mondhatjuk magunkat, csak a vírusos megbetegedések borítják fel a rendszert, de például a fogzás miatt sem volt eddig semmilyen problémánk.
Van rá lehetőség, idő, hogy az egyéni igényeket kielégítsd? Mondjuk, ha valamelyik kisgyereknek nem ízlik az aktuális ebéd?
Idő az nincs, de persze azért az ember igyekszik. Az evésben is szuperek a gyerekeink, mert eddig nem voltak válogatósak. Most, hogy már főként darabosat esznek, a gyümölcsök íze így töményen furcsa nekik, ebből néha van probléma. A gond ott van, ha az egyik kitalálja, hogy nem ízlik valami, akkor előfordul, hogy a többiek is sztrájkolni kezdenek. Én ezt annyira nem szoktam hagyni. Szerencsére nem lesz bajuk, ha kimarad egy fél adag ebéd, mert azért annyi tartalékuk van.
A legnehezebb és a legfájóbb számomra az, hogy ha egyikük vagy mindannyian lebetegszenek, akkor jó lenne minél többet pátyolgatni őket, de ehelyett csinálni kell a napi rutint, plusz lázat kell mérni, kúpot adni, visszaméri a hőmérsékletet, figyelni, hogy van-e elég gyógyszer itthon, kiméri az antibiotikumot, és így tovább.
A mindennapokban is alig van időm babázni, mármint úgy, mint akinek egyszerre csak egy gyereke van, de ha még betegek is, akkor borzasztó érzés, hogy nem tudom őket egyfolytában fogni a kezemben.
Legjobban ez szokott elszomorítani, meg az, amikor reggelente, ha befekszem az U alakban összetolt rácsos ágyaik közé a földre és mindhárman kinyújtják felém a kezüket, hogy fogjam meg. De hogyan? Csak két kezem van!
Egyszer azt mesélte egy szintén hármasikres anyuka, hogy úgy szoktatta a gyerekeit, hogy ő akár hattal is elbánik, mert egy szóra mozdulnak. Ez nekem elég hihetetlen, sci-fi kategória. Nálatok hogy megy ez?
Huh, ez nagyon biztatóan hangzik! Bár mi még azért nem tartunk itt, és kevésbé szokott őszinte lenni a mosolyom, amikor azzal viccelődnek emberek, hogy mikor jön a második három? Hallottam már hasonlót én is, bár ott volt egy domináns iker, aki irányította a másik kettőt.
Nálunk azonban még messze nincs így. Az igaz, hogy ha az egyik kitalálja, hogy ideje lenne üldögélni egy kicsit az étkezőasztal közepén, akkor a másik kettő is azonnal felmászik mellé. Vagy ha kölesgolyót akarnak enni, akkor hárman egyszerre skandálják, hogy „goló-goló”, és az is igaz, hogy ma délelőtt éppen egyszerre mozdultak, hogy kitépjék a falból a konnektort. De ezek mind az én szavam ellenében vannak, így nagyon kell vigyáznom, hogy mire mondom azt, hogy nem, mert annak nagy a csábító ereje.
Szerencsére idegen helyen nem ennyire bátrak, így akkor jobban szót fogadnak, de bízom benne, hogy majd a dackorszak után tényleg úgy lesz, ahogy a hármasikres anyuka mesélte neked.
