Már javában a lábukat lógatják, és nyári vakációjukat töltik az otthontanuló lányok, mivel május végén az összes vizsgájukat lezavarták. A lányok sorsának alakulását év eleje óta követjük, azóta, hogy a szüleik elhatározták: nem hagyják, hogy az egyébként jó képességű és kitűnő tanuló lányok betegre stresszeljék magukat az iskolában, inkább otthon tanítja őket az édesanyjuk.
A bevezetésben írt „lezavarták a vizsgákat” fordulat egyébként nem egy hangulati elem volt, hanem tényleg így történt. A két lány május 31-én és június 1-jén levizsgázott minden tantárgyból, és ezzel le is zárták az első otthontanulós évet. Az eredményeik egyébként elég jók lettek, kaptak sok ötöst, pár négyest, és majdnem egy hármast is, de végül mégsem.
Bár édesanyjuk a félévi vizsgák után eldöntötte, hogy nem foglalkozik tovább az osztályzatokkal, az év végi felmérések után mégis csalódott, de nem feltétlenül a jegyek miatt. Az egész vizsgának, amire olyan sokat készültek, ugyanis olyan hangulata volt, mintha a tanároknak egyszerűen se kedve, se ideje nem lett volna ehhez az egész huzavonához.
Többször is érezték, hogy a tanárok egyáltalán nem igyekeznek segíteni a gyerekeknek: töltsék ki a feladatlapot, aztán sikerül, ahogy sikerül. Ha egy feladatot a másodikos gyerek nem értett, vagy nem jól értelmezett, értékeléskor nem kérdeztek vissza. Ugyanígy nem adtak lehetőség arra sem, hogy meggyőződjenek: a lányok valóban nem tudják az anyagot, vagy csak a kérdést nem értették.
Ahogy Éva összefoglalta: nem arra voltak kíváncsiak, hogy mit tudnak a lányok, hanem arra, hogy hogyan töltötték ki a feladatlapot. Amit öt perc alatt lepontoztak, és már meg is volt az év végi osztályzat.
Egyáltalán nem voltak kíváncsiak rá, hogy mit és hogyan tanultak év közben: nem nézték meg a projektjeiket, az elkészült munkáikat, nem kérdezték meg, hogy mivel töltötték az évet, mit csináltak otthon.
Mint Éva megtudta, valamennyi tantárgyból írásbeli és szóbeli vizsgát is kellene tenniük a magántanulóknak, erről azonban itt szó sem volt, így javításra nem volt lehetőség. Ráadásul a félévi ötöst sem akarták beleszámítani az év végi jegybe, ami elég érdekes: egy pillanatnyi teljesítményből következtetést levonni a gyerek tudásáról – ami alapján hármast kellett volna kapnia a kislánynak abban a percben. De hát, mint felvilágosították Évát, ez a magántanulóság hátránya.
Éva jelezte, hogy ezt nem tartja tisztességesnek, mire pár perc múlva jött a döntés: jó, akkor beszámítják a félévi osztályzatot is, legyen négyes. Most erre mit lehet mondani?
Az angol viszont kimondottan sikertörténet volt. A lányok nem tankönyvből tanulják a nyelvet, hanem a mindennapi szituációkból, mivel úgy tudják, hogy a tanáruk nem beszél magyarul. Az így szerzett tudásuk elég is volt mind a kettőjüknek az ötöshöz.
Ez a pár nap tehát kimondottan csalódás volt, bár végeredményben mégis inkább megerősítés, hogy jó okuk volt kivenni a lányokat az iskolából és inkább otthon tanítani. Éva hangsúlyozza, hogy nem a jegyekkel van baja, azzal nem is lehetne. Hanem, hogy a tanárok mintha most már szándékosan a hibákra és a hiányosságokra koncentráltak volna, és nem arra, hogy mit tudnak, és mennyit fejlődtek a lányok egy év alatt.
Még csak azt sem lehet mondani, hogy ennek az elhidegülésnek nem voltak korábban jelei. Év elején az osztályfőnök még kifejezetten biztatta őket, hogy menjenek be a lányok az iskolába, órákra, versenyekre, és mindenféle közösségi eseményre.
Az év közepén azonban már nemcsak, hogy nem hívták őket, hanem jelezték, az igazgató nem engedi, hogy „külsősök” bejárjanak időnként az órákra. Mintha menet közben szépen lassan ellenük fordultak volna, most pedig már szinte olyan volt, mintha direkt bele akarták volna verni az anya orrát, hogy mit nem tanított meg a gyerekeinek évközben.
Mindent egybevetve Éva még mindig jó döntésnek érzi, hogy magántanulók lettek a lányai. Nem az iskolában telik el a lányok gyerekkora, hanem heti három nap, nagyjából 2-2 órában simán megtanulták, amit a vizsgára kellett. Az a sok minden, amit pedig azon felül csináltak, mert magántanulóként jócskán jutott rá idejük, az otthontanulás tiszta nyereségének számít.
Sokkal jobb lett a kapcsolat az anya és a lányok között, a gyerekek kinyíltak, nem szorongnak többé egyáltalán, terhelhetőbbek, magabiztosabbak és felszabadultabbak lettek, és sokkal jobban teljesítenek. És ezt nem csak Éva mondja, hanem azok a tanárok és edzők, akikhez a lányok különórákra járnak: a szolfézs-, a furulyatanár, az úszóedző, a lovasoktató, és a többiek. Tőlük Éva külön-külön jellemzést kért a lányokról, és mindenki úgy látta, hogy a lányok előnyükre változtak.
Azért persze van még hová fejlődni. Időközben Éva belátta, hogy munka mellett nem tud annyit nyújtani a lányoknak, amennyit szeretne, ezért a vállalkozását jövőre már nem folytatja. Persze így is több közös élmény és minőségi idő jutott együtt, és sokkal jobb lett a kapcsolata a lányaival – habár még ezt is lehetett volna fokozni, ha nem kellett volna annyit dolgoznia. És jövőre már így is lesz – habár a helyzet ismét változni fog, egyrészt a harmadik kislány is iskoláskorba került, vagyis csatlakozik a testvéreihez, másrészt pedig év végén egy újabb kisbabával bővül a család.
