Amikor arról számol be egy fiatal felnőtt, hogy sehova sem halad, toporog, a saját színvonala alatt teljesít, például tíz éve jár egyetemre, de nem szerez diplomát, adatrögzítéssel keresi a kenyerét, holott felsőfokon beszél nyelvet, vagy harmincévesen otthon él, és a szülei tartják el, tehát, amikor ilyen példákat hallok, gyakran derül ki, hogy ezek a fiatalok gyerekként gyakran kaptak olyasféle dicséretet, hogy ők zsenik, csodálatosak, valami nagy dolgot fognak véghez vinni, rosszabb esetben: ők fogják felemelni a családot a sárból.
A fenti élethelyzetet nevezhetjük röviden kapunyitási pániknak is. Viszonylag új fogalom ez, arra használják, mikor a fiatal felnőtt megtorpan, benne reked a kamasz-gyerek létben, nem meri elkezdeni a felnőtt életét, vállalni az ezzel járó felelősséget. A felnőttséghez hozzá tartozna, hogy kialakít egy önjáró életmódot, hogy elköteleződik döntések mellett, például, hogy mivel fog foglalkozni. Azokat a fiatalokat, akik vonakodnak ezt megtenni, a környezet lustának, tehetetlennek szokta tartani. Holott gyakran a szorongás bénítja meg őket, és ők maguk szenvednek a leginkább.
És ha jobban megnézzük, nem azok teszik meg a legnehezebben a szükséges lépéseket, akik háta mögött a legkevesebb a támogatás. Jellemzően azt találjuk az ilyen történetek mögött, hogy irreális szülői elvárásoknak akarnak megfelelni a gyerekek, sokszor úgy, hogy maguk sem tudnak róla, csak némi utánagondolás hatására derül ki. Ezek a fiatalok egyszerűen nem értik magukat: ha jól teljesítettem eddig, most miért nem megyek el egy rendes állásinterjúra? Közben akár depresszió-szerű állapot is kialakulhat: levertség, motiválatlanság.
Ha jobban utánajárunk, azért érik be sokkal kevesebbel, mint ami a képességeikből kitelne, mert ha nincs valódi kihívás, a bukástól sem kell félniük. Ha valaki halogat, akkor addig is nem derül ki róla, mi történne, ha tényleg mindent beleadna, és megpróbálná a legtöbbet kihozni magából. Józan logikával azt hinnénk: hiszen épp az a cél, hogy kiderüljön. Csakhogy, ha nyilvánvalóan túlzó üzeneteket kapott a gyerek otthon, akkor ő maga nagyon is tisztában van vele, hogy nem fogja tudni beváltani a hozzá fűzött reményeket. Ezzel viszont nem esik jól szembesülni, és az is kockázatos, mit fog hozzá szólni a külvilág, akik eddig többet láttak bele.
„Legjobban attól félek, hogy kiderül, átlagos vagyok.” – nem egyszer hallottam ezt a mondatot. Ez a lehetőség pedig ijesztő annak, aki mindig azt hallgatta otthon, a gondolatai mennyire eredetiek, különlegesek, nemkülönben ő maga, és sokkal több van benne, mint másokban. Valakinek azzal indokolták a névválasztását, hogyha majd híres lesz, milyen jól fog hangozni a neve.
Van, akit azzal nyomasztanak, hogy minden generáció egyet előre lépett: nagyi megszerezte az érettségit, anya a diplomát, tőle a doktori a minimum elvárás. Egyes családokban nyíltan hangzik el, mit követelnek a gyerektől, a másik családban „biztatásként” („olyan tehetséges vagy, meglásd, híres és gazdag ember leszel!”), megint máshol csak a sorok közül olvasható ki, mit képzelnek a gyerek jövőjéről.
Ezek az üzenetek nem feltétlenül tudatosulnak a szülőkben. Csak úgy kicsúszik a szájukon, és bele sem gondolnak. Nem kérdezik meg: „Mit is várok ettől a gyerektől, miért is hiszem, hogy ez lesz jó neki, egyáltalán: ő is erre vágyik?” Hiszek ők csak biztatni akarták. Na de nem mindegy, hogy mivel: olyasmivel, aminek van alapja, és amiről tudom, hogy neki is jó, vagy olyasmivel, ami túlzó, de én belelátom, mert valójában nem az ő vágyáról van szó, hanem az enyémről szülőként, hogy én ilyen vagy olyan gyereket szeretnék. Olyat, aki a legszebb, aki átveszi az orvosi praxist, akinek könyve jelenik meg stb.
Ha valaki valós teljesítményére reflektálunk, az nem nyomasztó, mert azt már bizonyította, nem kell félni tőle, hogy mi van, ha nem jön össze. Ahogy az is jól esik, ha hiszünk a gyerekben. Egész más, ha azt mondom: „ne félj, boldogulni fogsz!”, mert az nem arról szól, hogy engem, mint szülőt boldoggá kell tenned a csillogásoddal, hanem arról, hogy el merem engedni a kezed, mert látom, erős vagy. Hatalmas különbség!
Úgy alakul ki a fiatalok bénító bizonytalansága, hogy érzékelik, a szüleiktől kapott visszajelzésekben van valami, amivel nem tudnak azonosulni. Látszólag vonzó zseninek, szupernek, különlegesnek hinni magunkat, de ha ez nem találkozik a belső élményvilággal, akkor megzavarodik az ember, és nem tud kellő biztonsággal formálódni az identitása. A stabil identitás lenne a kapaszkodó ahhoz, hogy bele merjen vágni a fiatal az élet kihívásaiba, mert az identitás azt jelenti, tudja ki ő és mennyit ér, és egy rossz élmény nem ingatja meg az egész énképet. Aki viszont következetesen más visszajelzéseket kapott kívülről, mint amit a tapasztalataiból összerakott, nem tudja, minek higgyen, mi az, ami igaz, mi a túlzás.
Szülőként fontos tudatosítani: mit gondolunk a gyerekeinkről, és mit várunk tőlük. És amit várunk, az reális, és találkozik a gyerek céljaival, vagy valami belőlünk fakadó vágy, ami inkább a mi boldogságunkat, önérzetünket szolgálná. Elfogultnak szabad lenni: jó, ha a szülő az apró pozitívumokat is észreveszi, ha kissé felnagyítja, az sem baj. A lényeg: a gyerekre figyeljünk, őt lássuk, ne vesszünk el a saját fantáziáinkban!
Cziglán Karolina
pszichológus
