A kamasz szóról a közvélekedésben a vagányságra, sőt, akár a gátlástalanságra asszociálnak. Ez egyoldalú kép, hiszen a tizenéves kor egyúttal annak is az időszaka, hogy az ember komoly félelmekkel, aggodalmakkal megküzdjön. Sok új kihívást állít a fiatal elé ez az életciklus, és mindenkiben felmerül: „meg tudok-e ezeknek felelni”. Közben változik az ember teste, ki kell harcolni az önállóságát, növekednek a terhek az iskolában, és nyomasztó feladatként ott a felvételi.
Ha mindez még nem lenne elég, már fontosabb a kortársak véleménye, az ő elismerésüket már nem pótolhatja a család, tehát az is vérre menő kérdés, hogy a közösségében elfogadják, elismerik-e. Mindeközben tudható, hogy végül valahogyan el kellene oda jutni, hogy megszülessen egy felnőtt, aki saját lábán áll, aki ért valamihez, el tudja tartani magát, intézi az ügyeit, és nem utolsó sorban társkapcsolatot is képes kialakítani, megőrizni.
A fentiek alapján nem csoda, ha azt mondjuk: minden kamasznak meg kell valahogy küzdenie a szorongás démonjaival. Csak a mérték különbözik. Vannak tényezők, amik adottak, amiket nem, vagy csak részben befolyásolhat a szülő. Ilyen a gyerek hajlama a szorongásra. Csak részben hatunk arra, milyen az osztály, a tanárok, a családi háttér (amiből nyilván minden szülő az ideálisat akarja biztosítani, de ha épp akkor vannak válófélben, ha komoly betegség vagy anyagi probléma merül fel, a gyerek sem mentesül ennek lelki hatásaitól). Amire hatunk, az az, hogy hogyan kommunikálunk a gyerekkel, miben segítünk neki, miben hagyjuk magára, egyáltalán, észrevesszük-e, hogy valami nehéz neki.
Mint oly' sokszor, megint a kommunikáció, a párbeszéd szükségességén van a hangsúly. Magától a gyerektől lehet megtudni, hogy érzi magát, nyomasztja-e valami. A nem hibáztató hozzáállás sokat segít abban, hogy őszintén elmondja, mi a helyzet. Van szülő, aki észre sem veszi, hogy burkoltan hibáztatja a gyereket, de a mondatai, például, hogy „de miért nem kértél segítséget a tanárnőtől?” ezt sugallják. Számára ez arról szól, hogy a szülő szerint lett volna egy pofonegyszerű megoldás, amit ő elmulasztott. Holott jó oka volt, hogy nem kért segítséget: nem akart nyámnyilának látszani a többiek szemében. Tehát, ha a szülő úgy beszélget a gyerekkel, hogy elfogadja, számára mások a prioritások, és neki más számít járható útnak, mint az egy generációval idősebb felnőttnek, akkor a gyerek is könnyebben meg fog nyílni.
Aztán előfordul, hogy a szülő szándékán kívül bagatellizálja a gyerek problémáját. Elmosolyodik, legyint, mondván, „jaj, hát csak ez a baj, hogy nem megy veled randizni Bözsi, ha tudnád, felnőtt korodban sokkal komolyabb kérdések lesznek majd”. Holott attól, hogy az idősebbeknek is megvan a maguk baja, a gyereké nem lesz kisebb: neki azt és akkor kell megoldania.
A legnagyobb segítség a megértés, de ezen túl is támogathatja a szülő a gyereket. Jól esik a fiatalnak, ha a szülő felemleget a múltból olyan szituációkat, amiket már jól megoldott a gyerek. Természetesen nem árt, ha témában közel állnak az aktuális problémához. Ez erősíti az embert, elönti az érzés, hogy büszke magára, és elhiszi, hogy ezek szerint képes valamire. Másrészt az is jól esik, hogy a szülő észrevette, és számon tartja a sikereit.
Siker alatt bármilyen kicsi dolgot érthetünk. Az is a szülőség művészetéhez tartozik, hogy ne csak a kitűnő bizonyítványt és az aranyérmet könyveljük el sikerként, hanem azt is, ha a gyerek valamiben jobban teljesített, mint korábban, sőt, azt is, ha mert vállalni egy kihívást – még ha „el is bukott”.
A jövőre nézve is segít az a szemlélet, hogy a próbálkozás maga a siker. Ahogy mondani szokás, nem az bátor, aki nem fél, hanem aki fél, és mégis belemegy a helyzetbe. Ezzel együtt az is fontos, ne essünk át a ló túlsó oldalára: ne várjuk el szülőként, hogy mindig mindenbe belevesse magát a gyerek, inkább biztassuk azzal, hogy szabadon kiválaszthatja, milyen kihívás fontos neki annyira, hogy akár kockázatot is vállaljon érte, és ha belemegy, nem ciki elbukni.
A szorongás gyakran az iskolai teljesítményre vonatkozik. Nem ritkán a lustaság vagy nemtörődömség álcájába bújik. A gyerek talán önmagának sem tudja megfogalmazni, azért halogatja a fizika lecke elkezdését, mert fél, hogy nem fogja érteni. Inkább csak mást csinál, eltelik a nap, másnap lemásolja valakiről, így egyre jobban lemarad. A „tessék tanulni”, és az „elegem van, hogy nem szeded össze magad” a szülői frusztráció oldaláról érthető mondatok, de még sosem vezettek eredményre. Hatékonyabb, ha támogatással segítünk a fiatalnak, hogy merjen belefogni. A lényeg, hogy nem hülye, aki nem érti elsőre, senki sem ért mindenhez. Maga az erőfeszítés az, amire büszke lehet az ember.
Hitelessé teszi ezt a szemléletet, ha a szülő utólag is így áll a gyerekhez. Ha például a fiatal egy órát ült a feladat fölött, de nem tudta megoldani, nyugodtan mondhatja a szülő: „nem baj, de látod, nem futamodtál meg, hanem foglalkoztál vele!” Ha hisszük, ha nem, legközelebb nagyobb eséllyel fogja valóban meg is oldani, mert akkor már nem megy el az energiája és figyelme a szorongásra.
Cziglán Karolina
pszichológus
