Mi az ideális korkülönbség két gyerek közt? A szülők Murphy törvénykönyve szerint egy teljes generáció. Ha komolyabban válaszolunk, mondhatjuk, hogy nincs ilyen. A leggyakrabban 2-3-4 évet szoktak gondolni az emberek, amivel könnyű vitatkozni. Ez a dackorszak, az ödipális időszak eleje, mindkettő fokozott nárcisztikus, azaz önértékelésbeli sérülékenységgel jár, ide tehető az óvoda megkezdése, aminek eredményeképp érezheti a gyermek, hogy jött a baba, őt pedig kipaterolták. Természetesen ugyanígy lehet problémát találni az ennél nagyobb és kisebb korkülönbségnél is, ahogy előnyöket is társíthatunk mindegyikhez. Attól viszont a legtöbben félnek, hogy kifejezetten nagy legyen a gyerekek közti korkülönbség, és a tizenéves mellé érkezzen kistesó. Holott a szülők szempontjából sokszor ez lenne a praktikus, mégsem merik megkockáztatni.
Ha azt hallja az ember, a tizenévesnek született kistestvére, sokakban eleve felmerül (jogosan) a kérdés, mindkét szülő azonos-e. Annyira nem szokványos ez, hogy mozaikcsaládot képzelünk el. Ha édestestvérekről van szó, motoszkálni kezd a gondolat: biztos, csak véletlenül csúszott be, esetleg a házasság megmentését szolgáló kísérlet a baba vállalása. Ez is mutatja, valami okot keresünk, mintha nem lenne racionális, hogy valakik egyszerűen csak így akarták. De nézzük, hogy vajon a nagytestvér szempontjából milyen, ha tiniként a tízes éveiben érkezik a kicsi, és mire figyeljen oda a szülő!
Sokan feltételezik, hogy jó tíz év korkülönbségnél már nincs testvérféltékenység. Igaz, hogy érettebb a gyermek, intellektuális szinten jobban megérti, hogy a babának több törődésre van szüksége, és nem fog elkezdeni újra bepisilni sem. De azért érzelmi viharok megjelenhetnek, különösen, ha addig csak egy gyerek volt. Megváltozik a család szerkezete, dinamikája, és ez felkavarhatja a nagyobb gyereket, érezheti, hogy a jövevény felborította az addigi egyensúlyt.
Fokozottan igaz ez, ha már kamaszodik a gyerek. A serdülő, noha látszólag elzárkózik, érzelmileg nagyon is igényli a szülők jelenlétét: legfőképp a türelmét, és azt, hogy viseljék el a hangulati hullámzásait. Néha vágyik nagy beszélgetésekre (és jó, ha vágyik, akkor jó a kapcsolat) de úgy, hogy apa vagy anya igazán csak rá figyeljen, jelen legyen, komolyan vegye őt és a helyzetet. Ez azt is jelenti, ne gügyögjön párhuzamosan a babának.
Abban az értelemben tehát talán megússza az ember a testvérféltékenységet, ahogy a kisgyerekek közt jellemző, de könnyen előfordulhat, hogy a szülő túl sok energiát elvon a nagyobbtól, hiszen ő már úgyis sínen van, vannak barátai, napja nagy részét az iskolában és különórákon tölti, és valahogy elfelejtődik a nagy, és ettől komolyan szenved. Azaz gyakran reális a sérelem a rosszérzései mögött.
A másik lehetséges hiba, ha a szülők parentifikálják a nagytestvért, azaz szülőtársként akarják bevonni. Szolgálhatja ez a szülők kényelmét, mert milyen praktikus, hogy ennyi mindenben képes segíteni, de motiválhatja az is őket, hogy úgy gondolják, ezzel tesznek neki jót. Sok szülő a nagygyerek önbizalmát akarja erősíteni, és a testvérháborút megelőzni azzal, hogy hangsúlyozza: „te milyen ügyes gyerek vagy már! Tisztába tudod tenni, jaj, de ügyesen eteted, vigyázz rá, míg én leugrom a boltba, elég érett vagy már, rád merem bízni”.
Addig jó ez, míg odáig terjed, hogy a szülő odaengedi a nagytestvért a kicsihez, kifejezi a bizalmát, azaz nem javítgatja feleslegesen, nem kapja ki a kezéből, hogy „hogy fogod már, mindjárt kitörik a nyaka!”. De a nagytestvér is hadd maradjon gyerek, neki nem dolga mini szülőtárssá válni! Azaz, ne vegyük el a gyerekkorát (részben sem) azért, mert kistestvére született! Nem ő vállalta a babát, hanem a szülők, az ő felelősségük gondoskodni róla.
Emellett egy családban megvannak a feladatok, és az egyik feladat lehet a kisgyerekkel való foglalkozás, az abban való segédkezés is. De ha a nagy azt mondja, ő ezt nem akarja, helyette felmos a konyhában, akkor választhassa azt! Azaz: ne varrjuk a nyakába a kistestvért.
Hogy milyen kapcsolat várható nagy korkülönbség esetén, az pusztán az életkorokból megjósolhatatlan. A gyerekek személyiségén, és legfőképp a család légkörén múlik, azon, hogy a szülők mennyire tudnak különbözőképp, az életkoruknak megfelelő igények mentén viszonyulni a gyerekekhez. Ha túl sok terhet tesznek a nagyra, túl nagy alkalmazkodást várnak tőle (például innentől csak olyan programokat szerveznek, ami a kicsi számára érdekes, vagy mostantól nem jöhetnek fel a barátai, mert zavarják a babát), jogosan ébred benne harag, és az indulata nemcsak a szülőkre, hanem a kistestvérre is rávetül.
Az sem segít, ha úgy érzi, ő feleslegessé vált, mert nem szeretik már annyira, ezért kellett helyette újra egy kicsi. A kirekesztettség érzése különösen előfordulhat mozaikcsaládban: a gyerekben felmerülhet, anya vagy apa megtalálta azt, akivel valójában szeretne élni, már közös gyerekük is van, a volt házastárstól már megszabadult, igaz, tőle nem lehet, de legszívesebben azt tenné.
De ha figyelnek a szülők, hogy a nagytestvér se sikkadjon el, és ugyanolyan komolyan veszik a tizenéves korából fakadó igényeit, szükségleteit, mint a kicsiét, az életkor nem kell, hogy akadály legyen! Attól még, hogy nem játszanak úgy együtt, mint két kisgyerek, idővel, felnőttkorukra összeforrhatnak, és fontosak lehetnek egymásnak. Sok példát lehet látni erre is.
Cziglán Karolina
pszichológus
