A dackorszak kifejezést nyilván minden szülő ismeri: az addig elképesztően aranyos és együttműködő másfél-kétéves csemete egyszer csak kezelhetetlen akarnokká válik, apróságokon hisztizik és jeleneteket rendez. A pszichológiai elméletek egyöntetűen állítják, hogy mindez teljesen normális, a személyiségfejlődés kihagyhatatlan lépcsője, hiszen a gyermek ilyenkor tapasztalja meg saját akaratát és határait – azaz nem a mi gyerekünk romlott el, szükséges dologról van szó. Szülőként mindez persze kevésbé vigasztaló abban a pillanatban, amikor gyönyörű kisfiunk földönfetrengős hisztit rendez a hetes busz kellős közepén, mert nem a kék, hanem a zöld kulacsát hoztuk magunkkal.
Dr. Harvey Karp amerikai gyermekorvos praxisa során szintén kapcsolatba került egynéhány akarnok kisgyermekkel, és részben tanulmányai, részben tapasztalatai során fejlesztett ki egy csomó gyakorlati, konkrét tanácsot a nehéz helyzetekre. Könyvében az egy és ötéves kor közötti gyermekek szüleit szólítja meg, és igyekszik jól követhető „használati utasítást” adni a dühöngő kis vademberkölykökhöz.
Tényleg vademberek
A vadember-hasonlattal Dr. Karp nem viccel: az éppen csak felegyenesedett, a beszéddel barátkozó kisgyermek idegrendszere és viselkedése is sokban hasonlít barlanglakó őseinkéhez, vagy ha jobban tetszik, nem teljesen megszelídített vadállatkákhoz.
A kisgyermekek agyának logikai működése és érzelemszabályozása még messze elmarad a felnőttekétől, náluk a felnőtt bal agyfélteke dominanciával ellentétben még a jobb agyfélteke működése a hangsúlyosabb. Az érzelemszabályozásért felelős agyterületek épp csak kialakultak, ráadásul labilisabb érzelmi állapotokban a racionalitás szinte teljesen kikapcsol náluk.
Ez egyébként valamennyire a felnőttekre is jellemző: ha nagyon-nagyon dühösek vagyunk vagy félünk, akkor kevésbé tudunk figyelni a hozzánk intézett szavakra. A kisgyerekeknél ez a hatás jóval kifejezettebb: hiába magyarázzuk el neki gyönyörűen felépített logikával, hogy „most nem tudjuk odaadni a zöld kulacsot, mert az otthon van a szekrényben, mi meg itt a buszon, de majd ha este hazaérünk, ihat belőle, addig is itt a kék” – a gyerek ezekből a szavakból már semmit sem fog fel, a szóbeli kommunikációért és racionalitásért felelős agyterülete kikapcsolt, olyan, mintha egy visító csimpánzkölyöknek próbálnánk elmagyarázni mindezt.
A gyerekek erről nem tehetnek és nem direkt csinálják – szülőként ez a gondolat talán segíthet abban, hogy egy hangyányival tovább megőrizzük a nyugalmunkat, és képesek legyünk alkalmazni a Karp által javasolt kommunikációs technikákat.
Gyorséttermi szabály
A szakember által csak gyorséttermi szabályként emlegetett kommunikációs technika valójában a pszichológiában jól ismert empatikus visszajelzés kisgyerekekre módosított verziója. Az empatikus visszajelzés azt jelenti, hogy ha valaki mondjuk dühösen (vagy szomorúan) mondd nekünk valamit, akkor mi megismételjük, amit mondott, valamint jelezzük, hogy vettük az adást, miszerint dühös (vagy szomorú).
Karp azért nevezi gyorséttermi szabálynak, mert a gyorséttermekben jellemzően visszamondják nekünk a rendelést: azaz arra, hogy „két sültkrumplit és egy közepes kólát kérek”, nagy valószínűséggel azt a választ kapjuk, hogy „értem, két sültkrumpli, közepes kóla, itt fogyasztod?”. A kiborulás szélén álló 1-5 évessel pedig nagyjából így kell kommunikálni: nagyon kevés szót használva tudatosítjuk benne, hogy értjük, mi a baja.
Hogy néz ki mindez a gyakorlatban? Rettenetesen hülyén és életszerűtlenül néz ki. Hiszen Karp komolyan gondolja, hogy a lehető legkevesebb szót használjunk, maximum tőmondatokban, és ebben legyen benne a helyzet tartalma és a visszajelzett érzelem is. Vagyis a hetes buszon hisztiző gyereknek értelmes beszéd helyett azt kell mondanunk, hogy: „Zöld kulacs, értem, zöld kulacs, a zöld kulacsot akarod! Mérges vagy, nagyon mérges! Jaj, de mérges vagy! A zöld kulacsot akarod!” – mert a kulacshiány miatt érzelmileg épp labilis gyermek ennél többet úgyse bír felfogni, viszont ha ezt felfogja, akkor picit lehiggad, és onnantól tovább tudunk lépni.
Jé, működik!
A gyorséttermi szabályt számos alkalommal kipróbáltuk a rendelkezésünkre álló két és fél éves gyermeken, és tapasztalataink szerint rendkívül fura érzés volt csinálni, de gyakran meglepő mértékben működött. Az ember nincs hozzászokva, hogy úgy beszéljen az amúgy okos kis gyermekével, mint egy ostobább kutyával, én például, ha sír a hajmosásnál, el szoktam neki magyarázni, hogy 1. muszáj hajat mosni, mert koszos, 2. ha hátrahajtaná a fejét, akkor nem menne a szemébe a víz. Ez persze semennyit sem segít.
Ezzel szemben, amikor azt mondtam neki, hogy „nem akarod a zuhanyt, értem, félsz a zuhanytól, nem akarod. Félsz tőle, mérges vagy, nem akarod a zuhanyt. Zuhany NEM, zuhany NEM, értem, Katika NEM akar zuhanyt, fél tőle”, akkor a visító gyerek egyszer csak csodával határos módon rám nézett, abbahagyta a visítást, és onnantól kommunikációképessé vált.
Voltak olyan helyzetek is, amikor egyáltalán nem működött a dolog. Ezek részben olyankor történtek, amikor egyszerűen túl ideges voltam ahhoz, hogy alkalmazzam a „szabályt”. Amikor már huszadjára öltözünk át reggel, én már húsz perce kabátban állok, mindenhonnan késésben vagyunk és kitalálja, hogy nem vesz fel kabátot, akkor ugyan átsuhan az agyamon, hogy most kellene a gyorséttermi szabályt alkalmazni, de túl dühös vagyok hozzá, és nem érdekel, inkább megfogom és ráadom, max visít.
Általában akkor működik jól a dolog, amikor tényleg együttérzek valamelyest a gyerekkel: amikor megsajnálom, mert fél a zuhanyrózsától, vagy mert kitalálta, hogy almát szeretne enni, de nincs itthon alma. Szerintem is rossz érzés, ha az ember rákészül egy finom almára, erre kiderül, hogy nincs itthon. Ilyenkor az empatikus visszajelzés szinte mindig működik. Amikor fikarcnyi együttérzés sincs benne, akkor is tudom gépiesen mondogatni, de a gyerek valószínűleg érzi, hogy nincs mögötte tartalom és olyankor nem igazán hat rá.
Tanítsuk meg viselkedni!
A gyorséttermi szabály csupán egy a számtalan technika és gyakorlati tanács között. Dr. Karp a fentieket a krízishelyzetek gyors kezelésére ajánlja, de emellett rengeteg dolgot ajánl a mindennapokra. Érdemesnek tartja például a gyerek viselkedéseit rangsorolni: zöld lámpás viselkedések, amiket szabad, sárga lámpás, amiket nem szabad (családja válogatja: a földre dobni a ruhát, kézmosás nélkül enni, cipővel bemenni a szobába, stb.), és piros lámpás, amiket aztán végképp semmilyen körülmények között nem szabad, esetleg életveszélyes (szülőt, kistestvért megütni, megrúgni, kismotorral a hatsávos útra hajtani stb.). Karp különféle szülői reakciókat, jelzéseket javasol az egyes viselkedésekhez, amelyek segítségével a gyerek eligazodhat, és egyből tudhatja, hogy ez most melyik fajta „nem szabad”.
A szakember emellett kiemelten fontosnak tartja, hogy a gyereket tanítsuk türelemre, ez ugyanis nem feltétlen veleszületett tulajdonság. Valószínűleg az összes szülő türelemre akarja tanítani a gyereket, csak épp nem mindegy, hogy hogyan: nem elég ugyanis, ha elvárjuk a kétévestől, hogy türelmes legyen, vagy ha megmondjuk neki, hogy most akkor várjon szépen. Ha pedig nem vár, akkor kiabálunk vele, vagy büntetjük. A gyerekek ugyanis még nincsenek ezeknek a képességeknek a birtokában: a szakember több technikát is javasol (kisebb és nagyobb gyerekek esetében) a türelem fejlesztésére.
Gyakorló anyaként több új és valóban alkalmazható tanácsot kaptam a könyvtől, természetesen voltak benne olyanok, amelyek, úgy gondolom, számunkra nem szükségesek vagy nem értek velük egyet, és olyanok is, amelyeket már régesrég magunktól is gyakoroltunk – például már a könyv olvasása előtt elkezdtem a gyereknek relaxációs légzéstechnikát tanítani, ami a kétévesnél nagyjából azt jelenti, hogy „lassan, nagyot sóhajtunk”.
A gyakorlati tanácsok tömegéből könnyen ki lehet válogatni a számunkra hasznosakat és minket érintőket, és néhány valóban beépíthető a mindennapokba. A technikák alkalmazásához persze valamelyest kiegyensúlyozott és higgadt szülőre van szükség, de reménykedjünk abban, hogy mindez öngerjesztő kör: ha a gyerek megtanul végre jobban viselkedni, akkor a szülő is nyugisabb lesz.
