Minden gyerek fél valamitől. Ez természetes, és nem lehet cél, hogy félelem nélküli gyereket neveljünk, hiszen bizonyos helyzetekben hasznos ez az érzelem, nem véletlenül maradt meg az evolúció során. A kisgyerekek esetében annál is inkább érthető, hogy olykor irracionális félelmekkel küzdenek, hogy még nem ismerik a világot, és bármilyen jó, biztonságos közeget is nyújt a család, időről időre találkoznak olyan ingerekkel, amik értelmezése, helyre rakása probléma számukra.
Hogy mennyire sokféle dologtól, mennyire intenzíven fél a gyerek, azt nemcsak a család és a tapasztalatai alakítják, hanem van veleszületett alapja is. Egyes gyerekek hajlamosabbak a szorongásra, mások kevésbé. Persze, a lényeg mégis az, megkapja-e a fejlődéséhez szükséges biztonságos közeget a családtól, ahol tudja, megvédik a számára ijesztő ingerektől is. Mindenesetre, ha valakinek félénkebb, érzékenyebb, szorongóbb a csemetéje, az nem jelenti, hogy bármit is elrontott volna a nevelésében.
Ha arról beszélünk, mit tehet a szülő, hogy enyhítse a gyermek félelmeit, csak részben vannak univerzális receptek, hiszen éppen az a lényeg, az adott gyerekhez passzoljon a szülői viselkedésmód. A bizonytalanabb gyerekeknek fontosabb, hogy követhető, átlátható rendje legyen az életüknek, hogy ne kelljen sok kiszámíthatatlanságtól tartaniuk. A ritmus és a rend ugyan minden gyerek igénye, de van, aki nagyobb rugalmasságot elvisel ebben.
Ha egy szülő azt látja, gyermeke nagyon hajlamos a szorongásra, az első, amit tehet, hogy minél ritmusosabb, a gyermek számára jól követhető napirendet alakít ki. Lehetnek benne mini szertartások, olyan kis átvezető események, amik egy új programot vezetnek be. Például nem csak bejelentjük, hogy „most lefekvés!”, hanem összebújós meseolvasás vezeti be, már azt is megelőzheti, hogy az anya vagy apa egy dalt (mindig ugyanazt a dalt) elkezdi énekelni, miközben lekapcsolja a nagy fényeket, és felgyújtja az estieket. Növeli a biztonságérzetet, ha több ilyen követhető részből áll a nap.
Felmerül, mit tegyünk, ha a gyerek valami konkrét félelméről panaszkodik. Lehet ez elképzelt dolog, például az ágy alól előbújó szörny, lehet olyasmi, ami létezik a világban, de abban a formában túlzó, ahogy a gyerek fél tőle, például mi van, ha kigyullad a ház, és irányulhat olyasmire, amivel elkerülhetetlen a találkozás, például a szélre, villámlásra, kopasz emberekre. Az is előfordul, hogy a szülő építi ki a félelmet, mert szeretné óvatossá tenni a gyereket, és „túl jól” sikerül a nevelés. Mint annál a gyereknél, akit kézmosásra akartak sarkallni, ezért beszéltek neki a baktériumokról, aztán annyira rettegni kezdett tőlünk, hogy alig győzték kisebbíteni a mondottakat.
Bármitől is fél a gyerek, a legnagyobb támogatást azzal nyújtja a szülő, ha megérti őt. Nem is olyan könnyű, mert az ember hajlamos egyik vagy másik végletbe esni: túlozni vagy bagatellizálni. Nem segítség, ha legyintünk a félelemre, attól még nem múlik el. Ez nem ad biztonságérzetet a gyereknek, mert úgy érzi, egyedül maradt az érzésével. Az sem jó, ha csak a józan eszére akarunk hatni, és tudományosan érvelünk amellett, hogy nincsenek boszorkányok, így badarság tartani tőlük. A lényeg nem a félelem tárgya: maga a félelem a lényeg, az adott tárgyban csak megtestesül az érzés. Attól tehát, hogy nincs boszorkány, még nem múlik el a félelem.
A legjobb meghallgatni, beszélgetni, megölelgetni, és akár csak hümmögéssel, pár szóval jelezni, hogy értjük, hogy neki rossz, amit átél. Persze, elmondhatjuk, hogy amitől fél, nem veszélyes vagy nem létezik, vagy mi megvédjük tőle, de ezekben a mondatokban inkább legyen benne az az üzenet, hogy nincs egyedül, a védelmünk alatt áll, mint a türelmetlenség, hogy „értsd már meg, hogy hülyeségtől tartasz!” A védettség érzés, amire igazán szüksége van, az, hogy bár vannak ijesztő dolgok, ő pedig kicsi, de semmi baj, mert a szülők megóvják.
Viszont nagyon szerencsétlen dolog túldramatizálni a gyerek félelmeit, extrém óvintézkedéseket tenni (például kézmosás után még fertőtlenítővel is letisztítani a baktériumok ellen, vagy lakatot tenni a szekrényre, nehogy kiugorjon a vámpír), mert ettől nem hogy biztonságban nem fogja érezni magát, még rá is bólintunk, hogy jogos a rettegése.
Ami viszont nagy segítség, ha a közös játékba be tudjuk emelni a félelem tárgyát. Meg lehet személyesíteni, amitől tart, beszélgethet a bacikkal, villámmal, vagy szerepelhet a játékban egy gyerek, aki éppen attól fél, amitől ő. Ezek kötetlen játékok, a szülő felkínál valamit, például egyébként is a macival játszanak, beszélteti őt, és akkor egyszer csak megsúgja a maci a titkát, hogy ő bizony retteg a szörnyektől, alig bír elaludni. Nem feltétlenül reagál rögtön jól a csemete, hiszen számára nehéz az adott téma. De eljuthat szülő és gyerek összedolgozva oda, hogy például együtt megnyugtatják a macit, és ezzel a poronty belső biztonsága is nő. A lényeg, hogy a játék szabad terep, ahol az ember kifejezheti a vágyait, félelmeit, indulatait.
A félelem természetes érzés, amit nem megszüntetni kell, inkább megtanulni együtt élni vele, úgy, hogy kezelhető mértékű legyen. A szülő szerepe az, hogy védelmet nyújt, és segít megszelídíteni az ijesztő árnyakat.
Cziglán Karolina
pszichológus
