A gyereknevelésről szóló írások nagy része arról szól, milyen feladatai vannak a szülőnek, és milyen igényei a gyerekeknek. Érthető, hiszen a szülők olvassák az írásokat. Viszont ez azt az érzetet keltheti, hogy a szülőnek minden határon túl, ha belepusztul is, mindent, de minden elképzelhetőt meg kell adnia a gyereknek.
Míg régen azon volt a hangsúly, váljon alkalmazkodó lény a gyerekből, aki beilleszkedik a társadalomba, ma előfordul, hogy átbillen a mérleg oda, hogy függetlenül a szülő személyiségétől, ízlésétől, temperamentumától az alkalmazkodjon a gyerek minden igényéhez. Ezzel a legfőbb probléma, hogy lehetetlen. És végül nemcsak az anya és az apa jár rosszul, hanem a gyereken csattan az ostor.
Több oka lehet, ha valaki átlépi a komfortzónáját, olyasmit tesz meg, ami belül disszonanciát kelt, végül pedig feszültségként tör ki belőle. Az egyik, hogy van valamilyen elméleti, elvi megfontolás a fejében. Ezek sokszor félreértett lélektani tézisek, vagy valami olyan elv, amit a szülő alkotott meg magának, például azért, mert nem akar olyan lenni, amilyen az anyja, apja volt, és ebből kiindulva túlzó, betarthatatlan feltételt állított maga elé.
Mivel napjainkban érték a gyerek partnerként való kezelése, a demokratikus nevelési stílus, előfordul, hogy a szülőnek bűntudata lesz már attól, hogy egy helyzetben határozottan, irányító módon kellene fellépnie. Ez az elmélet félreértésen alapul: valóban érték, ha a szülő úgy irányítja a családi életet, hogy az ne csak az ő érdekeit vegye figyelembe, hanem mindenki szükségleteit, és amikor lehet, a gyerek is választhasson alternatívák között. De attól még a kormányrúdnál ők, a szülők állnak, ők döntik el, melyik helyzet az, mikor van választás, és melyik, amikor nincs.
Nagyon gyakori jelenség, hogy anyák és apák messze átlépik azt a határt a gyereknek való engedékenységben, ami jól esne nekik. Lelkük mélyén valamiféle hálát várnak, azt, hogy a gyerek értékeli majd a szelíd bánásmódot, és önként szót fogad. Ha ez mégsem történik meg, és a bizonytalan „most már tényleg kellene aludni menni”-re a csemete folytatja a játékot, párszor még szépen szólnak, aztán dühbe gurulnak, mert igazságtalannak érzik, hogy mindent megtettek (kompromisszumokat ajánlottak, kérlelték a porontyot, érveltek neki), és ő nem hálálja meg a jó bánásmódot. Végső soron tehát jó volt a szándék, az eredmény mégis olyasmi, amit pont el akartak kerülni, hiszen végül ráöntik a haragjukat a gyerekre.
Másfajta helyzetekben is megbánhatja a szülő, hogy olyat tett, ami ellenkezik azzal, amit igazán, szíve szerint választott volna. Sokszor éppen a környezet helyezi nyomás alá. A nézőközönség: a családi összejövetel szereplői, a villamoson utazók, a barátok várnának valamit (tegyük hozzá, ez sokszor csak hiedelem, ami a szülő fejében van). Néha nagyobb szigort, máskor épp engedékenységet várnak el. Például azt, hogyha nem köszön a gyerek, szóljon rá, hogy tegye meg. Olyat is mindenki látott már, hogy sajnálkozva néznek a síró gyerekre, és rosszallóan a megkeményedett arcú anyára, amiért ridegen vonszolja végig a közérten a krokodilkönnyeket hullató csemetét, és még azt a pici kis csokit is sajnálja tőle. Az előzményt persze nem látják, hogy esetleg már kapott aznap édességet, vagy, hogy valami jelentős rosszalkodásért van büntetésben, amiért most nem kaphat csemegét.
Ha valaki sokat olvas a gyereknevelésről, és kitűzi a célt, hogy szeretne tudatos szülő lenni, beleeshet abba a csapdába, hogy csak olyan lépéseket enged meg magának, amiket érvekkel is alá tudna támasztani. Azaz nincs súlya annak az egyszerű oknak, hogy „azért, mert nekem így jó”. (Most ez a cikk nem azokról a szülőkről szól, akiknek alapvetően és elsősorban az határozza meg döntéseiket, hogy nekik mi jó. Ők is sokan vannak, de ritkán olvasnak szülő-gyerek télmájú írásokat.) Induljunk ki azokból az anyákból és apákból, akik komoly erőfeszítéseket tesznek azért, hogy minden a gyerek érdekében történjen. Ez tiszteletre méltó cél, csak nem szabad elfelejteni, hogy attól, hogy valaki szülővé válik, még neki is vannak igényei.
Mindenkinek ismerős a kérdés: hol szabjunk határt a gyermek variálásának. „Nem kérek sálat! Na jó, de akkor csakis a pirosat. De a papi kötheti csak fel. De ne ebből az irányból kösd, hanem a másikból! Nem jó, kezd újra!” Arról is lehetne beszélni, hogy a gyereknek sem jó, ha a rabszolgái minden határon túl kiszolgálják, de most a szülői szempont a lényeges.
Abban az anyában, apában, akit kételyek gyötörnek, elég jó szülő-e, és nem biztos benne, minden, a szakkönyvek által előírt követelményt kielégítően teljesített-e, most felvillan a fejében, hogy türelmesnek kell lennie, fontos, hogy a gyerek is megélhesse az akaratát, nem szabad elnyomni, rossz a tekintélyelv. És egyre feszültebben, de teljesíti a parancsokat. Közben azonban egyre inkább elege van. És a huszadiknál minden előjel nélkül megrángatja a gyereket, ráförmed, hogy most már elege van. Káosz alakul ki, amiben mindenki rosszul érzi magát. A nehézség az, hogy nincs rá törvény, mikor kell nemet mondani: a pirosnál vagy a papinál vagy a másik irányból-nál. Figyelje magát a szülő, és tapasztalja ki, mi fér neki bele! A lényeg: előbb mondjon nemet, ne pedig utólag verje le a gyereken, hogy nem tette.
Mindig érdemes a szülőnek önmagát monitorozni, hogy azon túl, ebben a helyzetben mit érez helyesnek, neki hogy esik az a lépés. Nem cél önmagunk megkínzása. Attól, hogy szülővé vált az ember, még szabad jól éreznie magát.
Cziglán Karolina
pszichológus
