A fogyatékossággal élő - akár értelmileg akadályozott vagy mozgáskorlátozott - gyerekeknek gyakran már a csecsemőkora is máshogy zajlik, mint egészséges társaiknak. A kognitív- és mozgásfejlődési elmaradások mellett az anya-gyerek kapcsolat is sérülhet, hiszen az anyák jó eséllyel a fejlesztőpedagógus és a gyógytornász szerepébe kényszerülnek. Ez persze jó is a gyereknek, hiszen a korai fejlesztéssel rengeteg fejlődést el lehet érni, ugyanakkor fontos észben tartani, hogy a „normál” anya-gyerek kapcsolat megváltozása is következményekkel jár.
A korai anya-gyerek kapcsolat sérülései többek között mozgás- és táncterápiában dolgozhatóak át, de hogyan lehet táncterápiát tartani fogyatékos gyerekeknek, fiataloknak? Horváth Zsuzsanna gyógypedagógussal, mozgás- és táncterápiás csoportvezetővel fogyatékosságról, anya-gyerek kapcsolatról, testi szintű hangolódásról, és a test és elme viszonyáról beszélgettünk.
Mozgás- és táncterápiás csoportokat tartasz fogyatékos gyerekeknek, illetve ennek hatását kutatod. Milyen jellegű fogyatékosságra kell gondolni?
Az elmúlt években összesen öt iskolában, többek között értelmileg akadályozott csoportoknak és halmozottan fogyatékos, mozgáskorlátozott csoportoknak tartottam egy tanéven keresztül zajló, táncterápiás folyamatot. Az utóbbi kifejezés azokra a gyerekekre utal, akik mozgáskorlátozottságuk mellett értelmileg is érintettek, tehát minimum tanulási zavarral küzdenek. Az értelmileg akadályozott csoportomban középsúlyos értelmi fogyatékosok voltak: az ő IQ-juk 35 és 49 között mozog, azaz írni és olvasni gyakran csak kismértékben tanulnak meg, de egy-egy készségfejlesztő szakiskolát el tudnak végezni. Voltak a csoportjaimban nem beszélő gyerekek is, előfordult, hogy ez a mozgáskorlátozottságukból fakadt. Az elmúlt tanévekben egyébként ép értelmű, hallássérült és tanulásban akadályozott fiataloknak is tartottam csoportokat. Elsősorban a kiskamasz korosztállyal foglalkozom, azaz a 7-8. évfolyamba járó gyerekekkel, akik között voltak 13-14 évesek, de volt 16 éves is. Egyébként is kedvelem a heterogén csoport-összetételt, hiszen minden gyerek más - legyen ép vagy fogyatékos -, és a csoportnak véleményem szerint jót tesz a különbözőség.
Gyógypedagógusként miért épp a táncterápiát választottad, mire lehet ez jó a fogyatékos gyerekeknek?
A módszer, amelyet használok, a pszichodinamikus mozgás- és táncterápia (PMTT), és ezt természetesen az adott csoportokra adaptálom. A PMTT alapvetően a saját testtudattal foglalkozik, a testtudat és a mozgásos tapasztalatszerzés pedig ezeknél a gyerekeknél csecsemő- illetve kisgyerekkorban valamilyen szinten szinte mindig sérül. Mozgáskorlátozott gyerekeknél ez gondolom, nyilvánvaló, de hallássérült gyerekeknél is kimaradhat például a hang felé fordulás, és esetükben gyakran érintett a hallószerv közvetlen közelében lévő egyensúlyszerv is.
De a mozgásfejlődés és a saját test megtapasztalásának fejlődése az értelmileg akadályozott gyerekeknél is sérül, hiszen tudjuk, hogy a kognitív- (értelmi) és a mozgásfejlődés szorosan összefügg. A mozgásfejlődés egyes szakaszaiban is lemaradnak, később tanulnak meg átfordulni, kúszni vagy mászni. A fogyatékossággal élő gyerekeknél is előfordul, hogy csecsemő- és gyermekotthonokban nevelkednek, ez a környezet sokszor nem hat motiválóan a fejlődésre.
A testtudat és a mozgásfejlődés sérülése mellett a másik ok, amiért ezen a vonalon indultam el, a korai anya-gyerek kapcsolat sérülései – ezek korrekciójára szintén alkalmas a pszichodinamikus mozgás- és táncterápia. Izgalmas lenne egyébként anya-gyerek csoportokat is tartani, épp emiatt.
Hogyan sérül az anya-gyerek kapcsolat?
Fellépnek benne bizonyos anomáliák: a fogyatékos gyerek születésével gyakran megborul az ösztönös, automatikus viszonyulás, hiszen az anyában keletkezik egy belső konfliktus: nagyon szeretné szeretni ezt a gyereket, amelyik megszületett, de nem ezt várta, és ezt a nem várt sérülést valahogy el kell fogadni. Erre többféle reakció létezik, nyílt elutasítás esetén intézetbe adják a babát. Természetesen létezik elfogadás, de általában ahhoz sokféle szakember segítsége szükséges.
És létezik a rejtett elutasítás is: miközben szeretem, mert szeretnem kell, mert az enyém, és mert ez egy anya dolga, de közben igazából nem tudom elfogadni, mert a társadalom sem tudja elfogadni. Ennek van egy közösségi eleme, bámulnak a játszótéren, jóval nehezebb más kisgyerekes anyukákkal összejárni, erre gyakori reakció az anyák bezárkózása.
Az apai és anyai reakció is gyakran különbözik: az apák legtöbbször megoldás-orientáltak, ezt pedig nem lehet úgy megoldani, ahogyan mondjuk becsavarok egy villanykörtét. Nem tudják megjavítani, mert nem lehet, és ez is nagy törés. A szülők aztán elkezdenek korai fejlesztésről korai fejlesztésre járni, hiszen az első néhány életévben rendkívüli az agyi plaszticitás. Ez az egész odáig fajulhat, hogy az anya megtanul egy csomó fejlesztőmódszert, mi több, elvégzi a gyógypedagógus képzést, és az egész otthonlét nem az anyáról és a gyerekről, nem a kapcsolatukról, hanem a fejlesztésről szól.
És ez baj? Anyaként nyilván hordani akarom a fejlesztésre.
Kell, hogy legyen egy határ. Ha az anya is, a gyerek is túl van terhelve és szétesik, az nem jó. Akkor ki kell választani egy módszert, amit a leginkább javasolnak, ami úgy tűnik, hogy a leghatékonyabb és erre, akár egy szakemberre felépíteni a rendszert. Este hatkor otthon pedig lehetőleg már ne arról szóljon az együttlét, hogy hányat és hogyan guggol a gyerek.
Ami az ilyen fejlesztő-fejlesztett irányba elcsúszó anya-gyerek kapcsolatokban sérül, az az egymásra hangolódás: hiányzik az érintésnek az a formája, ami nem „akar” valamit. Ezt a csoportjaimban is tapasztalom, hiszen a mi módszerünk érintéssel is dolgozik. Az érintés egyébként az említett fogyatékos csoportoknál viszonylag későn kerülhetett be a repertoárba, és eleinte szinte kizárólag úgy érintettek, hogy akartak a másiktól valamit. Ez néha agresszióba is torkollott. Fontos, hogy az érintés néha más minőséget is kapjon: nem akarok valamit a másiktól, hanem kölcsönösen összehangolódunk.
Ha hiányzik ez a fajta képesség az összehangolódásra, akkor a gyerek felnőve is nehezebben kapcsolódik másokhoz, más csoportokhoz, nehezebben szabályozza és fejezi ki az érzelmeit, nehezebben érti meg mások érzelmeit. A fogyatékos gyerekek gyakran nem találják a kapcsolatot a kortársakkal, inkább a felnőttekhez tudnak kapcsolódni, és velük is egyfajta kiszolgáló-kiszolgáltatott formában, ettől pedig az évek során a tüneteik egyre mélyülnek. A PMTT ezzel is tud dolgozni, ezeknek a mély, berögzült tapasztalatoknak másfajta mintázatokat ad. Megmutatja, hogy lehet másképp is, lehet egymással kontaktusba keveredni.
És meg lehet élni a hatóerőt: igen fontos tapasztalat, amikor átélik, hogy az a mozdulat az enyém, és csak az enyém, és nem csinálták velem, hanem én csinálom magammal. A fogyatékos gyerekek a hatóerőt illetően is kevés élménnyel rendelkeznek, hiszen megetetik, megitatják őket, de mindig csak kívülről.
Miért ilyen fontos az egymásra hangolódás, a hatóerő?
Az egészséges identitás kialakulásához kapcsolatra van szükség. A másik emberrel való összehangolódásnak, kommunikációnak pedig egy fontos eleme a testünk és az érzelmek. A gondolkodásunk, érzelmeink és a testünk pedig szorosan összekapcsolódik. Egyre több az olyan gondolkodó, aki elveti a kultúránkba ágyazott dualista paradigmát, azaz a test és elme különállását. A modern filozófia és idegtudomány szerint a testünk az elsődleges tapasztalatszerzési felület, képes befogadni ingereket és reagálni rá.
Mit értesz az alatt, hogy a „testünkkel egymásra hangolódni”? Kicsit erotikusan hangzik.
A testünkkel minden pillanatban, minden hétköznapi párbeszédben hangolódunk a másikra. A testem, a mozgásom ugyanis gyakran tükrözi azt az állapotot, amiben épp vagyok: ha szomorúan ülök, akkor kicsit beesik a mellkasom, rádől a vállam, lehajlik a fejem. Ha valaki empátiával közeledve látja ezt a testtartást, hajlamos ezt valamennyire automatikusan letükrözni, belehelyezkedni, ezáltal szavak nélkül is valamennyire átélni, miben vagyok én.
Hétköznapi szinten erre alig gondolunk: a testünket megetetjük, megitatjuk, felvisszük a buszra és mégsem figyelünk az apró változásaira és arra, hogy ez számunkra mit is jelent. Ugyanakkor, ha megtanulok figyelni a testemre és a testemmel, akkor egyre jobban tudok automatikusan figyelni arra is, hogy mi történik a másikkal. Képessé válok arra reflektálni, hogy nekem hogyan esik valami, és hogyan eshet ugyanez a másiknak, át tudok érezni élményeket akkor is, ha épp nem velem történnek. Ehhez hosszú folyamat szükséges, de ez a fajta reflexió aztán át tudja szőni a mindennapokat: jobban tudjuk, mi magunk mit érzünk, mit gondolunk, jobban értjük, hogy a másik mit gondol, mit érez, és így jobban tudunk ahhoz viszonyulni.
A testi hangolódás fejlesztésére például táncterápián szoktuk azt az egyszerűnek hangzó feladatot is végezni, hogy sétálunk a teremben, a térben, és azt az instrukciót kapják a résztvevők, hogy találd meg a saját tempódat és a saját járásodat, ami most téged jelen állapotodban kifejez. Aztán alkotunk egy párost, akik együtt mennek tovább, eleinte mindketten a saját járásukkal, majd ebből formálnak egy közös járást, és úgy mennek végig az úton. A célom az, hogy a fogyatékos gyerekek azok mellé a sérült tapasztalatok mellé, amikről az elején is beszéltünk – anya-gyerek viszony, a hangolódás képtelensége, a hatóerő sérülése, a testtudat, énkép sérülései, a kontaktus nehézségei – szerezzenek egy másfajta tapasztalatot is. Ahol szabadság van, kontaktus van, ahol megjelenhet a testből történő, spontán alkotás, és ahol ezen a szinten figyelünk egymásra is.
Fontos a kompetenciaélmény megélése is: hatással vagyok a másikra és magamra is, nekik ebből értelemszerűen kevés élményük van. A foglalkozások csoportban zajlanak, így az is átélhető, hogy tartozom valahova. Egyszerre átélhető az autonómia és az együttműködés: én és a többiek, a többiek és én, és mi együtt.
Mik a tapasztalataid, miben segített ez a gyerekeknek?
Az a fajta agresszió, ami a csoportok elején megjelent, az a foglalkozások alatt megszűnt. Arra gondolok, amikor megérintek valakit, mert akarok tőle valamit, de ő nem akarja. A nevelők visszajelzése alapján közvetlenül a csoportok után, aznap is nyugodtabbak és kontaktuskészebbek voltak a gyerekek.
A PMTT természetesen nem helyettesíti a matematikatanítást és a korai fejlesztést sem, inkább kiegészítheti azokat. Azzal is tisztában kell lennem, hogy ezeknek a gyerekeknek az életét én megváltoztatni nem tudom. Ha valaki csecsemőotthonban nevelkedett, és most is bentlakásos intézményben él, azt heti-kétheti egy órában nem lehet teljesen megváltoztatni. Annyit tudok tenni, hogy a hangolódási képességet elmélyítem: nem túl valószínű, hogy ők kezdeményezni fognak egyenrangú kapcsolatokat, de ha valakitől ilyen közeledést kapnak, már fel fogják ismerni, jobban fogják tudni, hogyan reagáljanak rá.
A gyógypedagógusi szemlélethez persze eleve hozzátartozik, hogy ha fogyatékosságról van szó, akkor tudjuk, hogy az nem egy gyógyítható állapot, csodát nem lehet várni és nem lehet ígérni. De a kis változás is változás, és ami a legfontosabb, hogy ami nekünk külső szemlélőként apró változás, az nekik, az ő szemszögükből iszonyú nagy előrelépés lehet, hiszen mi egészen máshogy érzékeljük a környezetünket, mint ők.
Egy kutatást is építesz erre, ott mit vizsgálsz?
Igen, ezeknek a csoportoknak a több szempontú fejlődését vizsgálom tudományos módszerekkel. Vizsgálom a már említett agressziót és a szorongást is, hogy képes-e ez csökkenni, megszűnni. Figyelem a csoportok működését: egészséges személyeknél a csoportok létrejöttének és működésének vannak bizonyos szabályszerűségei, én pedig arra vagyok kíváncsi, különböznek-e ezek a szabályszerűségek a fogyatékos csoportokban. És kíváncsi vagyok, hogy bizonyos kognitív, azaz értelmi funkciók fejlődnek-e, például a téri figyelem, téri memória. Ezek az adatok jelenleg elemzés alatt vannak.
Magyarországon fogyatékossággal élő gyerekek számára kevés elérhető PMTT csoport van, talán ezek az első csoportok. Felnőttek számára létezik táncterápia a Tánceánia együttesben, de az inkább a művészeti oldalról közelíti a kérdést, ott ép és fogyatékos résztvevők adnak elő együtt mozgásos előadásokat: ezek is terápiás folyamatból épülnek fel, de a hangsúly inkább a produktumon van. Kutatás sem nagyon épül még erre, nemzetközi szinten is inkább csak esettanulmányokat lehet találni. Részben azért, mert ez egy határterület: részben gyógypedagógia, részben pszichoterápia, részben mozgásművészet, és persze pont ettől izgalmas.
