Ha valakinek tizenéves a gyereke, nap, mint nap szembesül egy dilemmával, aminek, mintha nem lenne jó megoldása. A tini sok mindent kipróbálna, megengedne magának, amitől a szülő félti, vagy amit helytelennek tart. Kérdés, hogy mi a jó stratégia: megpróbálja kontrollálni, és minél tovább gyerekstátuszban tartani, vagy legyint, mondván, amit alakítani lehetett rajta, azon már úgyis túl vagyunk, úgyhogy dobjuk csak a gyeplőt a lovak közé. Könnyű mondani, hogy az arany középút a jó: na de mit jelent az, és hogyan valósítsuk meg?
Először is: jó, ha tisztában van az ember a saját motivációival. Amikor nagyon szigorú korlátokat szab valaki, amögött a saját szorongása áll, amit persze könnyen meg lehet ideologizálni azzal, hogy a világ veszélyes, a gyerek pedig naiv. Még ha ez igaz is, vegyük észre, ha folyton azzal foglalkozunk, hogy „Jézusom, ebben a rövid szoknyában akar elmenni, meg fogják környékezni!”, vagy azzal, hogy „Már megint bulizik, ahelyett, hogy tanulna, mindenből meg fog bukni.” Esetleg: „Gyanús alakok járnak ebbe a képzőművészeti klubba, biztos mindenki füvezik.” Ezek a gondolatok lehetnek jogosak, és ki más legyen résen, ha nem a szülő, de ha valakinek már csak ilyesmi jut eszébe a tizenéves gyerekéről, és a szülőé helyett inkább a testőr vagy a rendőr szerepét látja el, akkor rossz vágányon van a kapcsolatuk.
Lehet, hogy emögött az elengedés nehézsége áll. A szülő valójában nem a veszélyektől, hanem magától a felnőttségtől, a gyerek leválásától fél. Nem az fáj a miniszoknyában, hogy molesztálhatják a gyereket, hanem, hogy szexualitása, esetleg szexuális élete van, azaz már nem gyerek, nem a mi pici gyerekünk. És lehet, hogy nem fog megbukni semmilyen tárgyból, de nehéz elfogadni, ha ahelyett, hogy otthon tanulna, éli világát, mert az már nem kontrollálható a szülő számára.
Ami az ellenkező végletet illeti: mikor az ember „nagy szabadságot” ad a gyereknek, az sokszor a kényelmesebb út. Kényelmesebb, mert kevesebb feladatot ró a szülőre, és ez kapóra jöhet, ha az ember belefáradt a gyerekkel való állandó küszködésbe, és szeretne egy kicsit hátra dőlni. Ilyenkor jól jön az „ilyenkor már úgysem lehet rá hatni” ideológiája. A másik motiváció az lehet, hogy szeretne jófej szülő lenni, fél, hogy eltávolodik tőle a gyerek, ha sokat ütközik vele, ha elvárásokat és korlátokat támaszt vele szemben.
Nehéz megtalálni, mi a középút, és hogyan képviseljük azt. Van két alapelv: a folytonosság és a közös megegyezés. A folytonosság azt jelenti, hogy bár tévedés, hogy a kamaszkorban már minden mindegy, és úgyse hat a szülő, az igaz, hogy elkezdeni késő a nevelést. Tehát ne akkor beszéljünk arról, hogy következményei lehetnek a túlzottan kihívó öltözködésnek, mikor a szülő a szívéhez kap, hogy milyen ruhában akar elmenni otthonról a gyerek.
Amit szeretne az ember átadni a gyerekének, azt folyamatosan kell, nem éles helyzetben, nem akkor, mikor akuttá válik a probléma. A ruha kapcsán például már kisgyerekkortól lehet róla beszélgetni, hogy azzal, amit felvesz az ember, egyben kommunikál is, és közöl valamit arról, ki ő, és milyen kapcsolatra nyitott a másik emberrel. És biztosan lesz olyan helyzet a nyolc, a tíz éves gyereknél is, hogy valami kínosat, vagy nem a korának megfelelőt akar felvenni, és már akkor lehet beszélgetni róla, hogy ez miért probléma, és mit üzen a külvilágnak. És bár biztosan lesz olyan a tinikorban, ami a szülőnek nem tetszik, az mégis reális cél, hogy addigra kialakuljon egyfajta igényesség a gyerekben.
A közös megegyezés elve pedig arra vonatkozik, bármilyen kérdésről is van szó, kapjon valamiféle szabadságot, választási lehetőséget a gyerek. Ha neki is van kontrollja a saját élete fölött, akkor sokkal inkább hajlandó lesz elfogadni, hogy azon túl viszont húzódik egy határ, amit már nem lép át. Például sok családban konfliktusforrás, hogy mondvacsinált okokkal akar kimaradni az iskolából a gyerek. Felmentést kérne torna alól, vagy igazolást kérne, hogy elaludt, és csak harmadik órára menne be, vagy egy-egy napot kihagyna. Ez állandó harc forrásává válhat: ő állítja, rosszul érzi magát, a szülőnek gyanús, hogy csak a dolgozatot kerülné el.
Az ilyen jellegű játszmákra megoldást jelenthet, hogy egyezséget köt a szülő és a gyerek, például azt, hogy egy évben kivehet két szabadnapot a tini, amikor nem kérdezi a szülő, miért nem akar menni, szó nélkül igazolja. Ha ezt valaki megkapja, sokkal valószínűbb, hogy képes a keretén belül maradni, és akár önként lemond egy-egy csábító helyzetről, arra gondolva, későbbre akarja tartogatni a kivehető napját.
Ez egyfajta cinkosságot is jelent, de néha arra is szükség van. Félreértés ne essék: ne a másik szülővel szemben legyen cinkos az ember, az mindig romboló. Egy szabállyal, akár egyébként érvényes családi szabállyal szemben lehet kivételt tenni. Ha tisztázottak a feltételek, hogy milyen körülmények között, miért, és hogyan van erre lehetőség, akkor a gyerek átéli, hogy a szülei értik a szabadság iránti igényét, és amennyire lehet, partnerek is benne. Ha ezt érzi a fiatal, könnyebben el fogja fogadni, hogy határok is vannak, amiket mindenkinek, neki is tiszteletben kell tartani.
Cziglán Karolina
pszichológus
