Arról már írtunk, mit lehet tenni, ha belehergeli magát a gyerek a hisztibe, de érdemes néhány szót ejteni azokról a megoldásokról is, amikbe könnyen belecsúszik az ember, de nem vezetnek eredményre, vagy akár még kárt is okoznak. Nem árt tudatosítani, hogy vajon miért érdemes ezeket elkerülni.
Ne nevessük ki a gyereket!
Hiába nem rosszindulat áll amögött, mikor a szülők, rokonok kacarásznak a tomboló gyereken, nem érdemes ezzel olajat önteni a tűzre. A humor egyébként jó eszköz, ha abban segít, hogy kizökkentsük a gyereket, és úgy viccelődünk, hogy ő is együtt tud velünk nevetni, azaz bevonjuk őt. Egészen más, ha rajta nevetünk, ezzel az érzelmi kívülállásunkat hangsúlyozzunk. Mintha csak azt mondanánk: „nem érzek veled együtt, és nem is veszlek komolyan”. Sokszor kínjában nevet a szülő, vagy azért, mert felnőtt szemmel tényleg komolyan vehetetlen dolgokat mond és tesz a gyerek. De ilyen helyzetben a nevetést általában gúnyként értelmezi a poronty, és megsértődik rajta. És még jobban belehergeli magát.
Ne próbáljunk keménykedni
Sok szülő indul ki abból: értse meg a csemete, hogy amit most csinál, az kívül esik a tolerálhatóság határán. Ezt pedig akkor fogja felfogni, ha a szülő drasztikus eszközökhöz folyamodik, és ha a poronty nem áll le, egyre keményebbekhez - gondolják.
Találóan fogalmazott egy apuka, mikor azt mondta, ezzel az a baj, hogy hamar eljut az ember ahhoz, hogy már csak a kivégzés marad, mint következő lépés. A gyerek ilyenkor nincs a belátás állapotában, nem tudja felmérni, hogy mi az érdeke, hogy nem érdemes folytatnia, mert egyre nagyobb lesz a büntetés. És azt sem tudja, hogyan is kellene befejezni a hisztit, hiszen ezt is tanulni kell. Ugyanakkor borzasztóan érzi magát, és segítséget vár, és az villog a fejében, hogy „értsék már meg a szülők!”.
Hogy pontosan mit is, az már nem ennyire körvonalazott, de segítséget vár. Segítséget a megnyugvásban, a hangulata helyreállításában. Ha a szülő egyre agresszívebb, kiabál, fenyegetőzik, akkor a gyerek egyre kétségbeesettebben igyekszik megértetni vele, hogy bajban van, szüksége van rá. A szülőnek kell okosabbnak lennie, és leszállni a rossz irányba tartó vonatról, azaz abbahagyni, amit csinál.
Hiába hisztizik a szülő is
A keménykedő szülővel rokon a hisztiző szülő. Nem arról van szó, hogy higgadtan ne lehetne valamilyen következményt kilátásba helyezni, és beváltani, de ha egyre durvább a büntetés, akkor a szülő tulajdonképpen a saját feszültségét próbálja levezetni a gyereken. Mivel nem sikerül, egyre feszültebb.
Van, aki ezt nem öltözteti a szigorú, büntető szülő álruhájába, hanem egyszerűen maga is tombol, sikít, azaz visszahisztizik a gyereknek. Ettől persze a gyerek megijed, egyre dühösebb lesz, hiszen úgy érzi, nincs mellette felnőtt, akire támaszkodni lehetne. Egy másik gyerek van ott, ez elég kétségbeejtő helyzet. Hiába szeretne tükröt tartani az anya vagy az apa, aligha fog észbe kapni a gyerek, hogy „ja, én is biztos ilyen lehetek kívülről nézve”. Ez a felismerés nyugodt lelkiállapotot és a belátás képességét kívánná – ezekben a pillanatokban egyik sem adott.
Mikor a szülő esik jobban kétségbe
És végül: más módon sem szerencsés, ha túldramatizálja a helyzetet a szülő. Van, aki nem lesz agresszív, sem hisztis, de szinte könnyek közt vigasztalja a csemetét, mintha valami tragédia történt volna. Azaz a szülő ijed meg jobban. A probléma ugyanaz, mint az előzőeknél: a poronty számára nem hozzáférhető egy nyugodt, kiegyensúlyozott felnőtt. Holott erre lenne a legnagyobb szüksége.
Nem is az a legfontosabb, hogy milyen technikával válaszol a szülő, a legfontosabb, hogy milyen lelkiállapotban van közben. Ha felnőtt tud maradni, azaz többé-kevésbé megőrzi a higgadtságát, és felvállalja, hogy ő az, aki megoldja, vagy legalábbis elviseli a helyzetet (azaz nem a gyerektől várja, hogy nyugtassa meg őt, értse már meg...), akkor előbb-utóbb helyreállnak a kedélyek.
A hiszti kezelése az egyik embert próbáló feladata a szülőségnek, mert ez olyan helyzet, amit nem tud előre gyakorolni, míg nincs gyereke. Na persze, vannak hisztis felnőttek is, de azért az mégis másképp néz ki: nem sikítanak dobhártyarepesztő hangerővel, nem csapkodnak, és valamelyest meghallják az emberi szót. A gyerek felnőtt mérce szerint szélsőséges állapotba kerül ilyenkor, és ezt is el kell viselni. A lényeg, hogy tudjuk, ez része a normális életnek, teljesen senki sem kerülheti el.
Cziglán Karolina
pszichológus
