A fejtetű és a hamisgulyás esete a budapesti úrinővel

A fejtetveknél kevesebb undorítóbb dolog létezik, ha felbukkannak nemcsak egy gyerek, egy család, hanem egy egész közösség életét megkeserítik. A kényes helyzetet a kitartáson kívül a nagy adag humor segítheti átvészelni, és egy mese, amiben a gonosz, emberfeletti uralomra törő tetveket végül legyőzik.

Az Európai Unió Irodalmi Díjával is kitüntetett Szécsi Noémi új gyerekkönyve, a Tetűmese személyes élményből született. Ezzel párhuzamosan társírója volt két most megjelent non-fiction könyvnek, a 20. századi hadikonyhát bemutató Hamisgulyásnak, és a boldog békeidők alatti nők magánéletéről szóló A budapesti úrinő magánéletének. Az írót a fejtetűk elleni csodaszerekről, a 19. századi nők és gyerekek helyzetéről is kérdeztük.

Vámpírok, halloweeni lények után most a tetveknek adtál főszerepet. Mintha különösen vonzódnál az undort, félelmet, heves reakciót kiváltó figurákhoz.

Pedig nem szeretem őket. Olyan ember vagyok, aki a horrorfilmet is kikapcsolja az első percben. Tavaly, amikor félbehagytam a Mandragóra utca folytatását, megkeresett Szathmáry István, hogy induljunk az Aranyvackor pályázatán, ahol témaként a rázós ügyeket jelölték meg. Ide eleve csak olyasmi jöhetett, ami undort vagy feszengést kelt. Az életem akkor éppen a fejtetvekről szólt. István nagyon elcsodálkozott, amikor megkérdeztem, tud-e tetűt rajzolni, de azt hiszem, ő az az illusztrátor, akit a furcsa kérések inkább inspirálnak.. Nekiálltunk a munkának, közben az őszi pályázatot visszavonták, és mire tavasszal újra meghirdették, addigra a Kolibri már vállalta, hogy kiadja.

Többször beszéltél már arról, hogy utáltál iskolába járni, a Tetűmesében azonban egy óvónővel is elbánsz. Az óvodát sem szeretted?

Introvertált ember vagyok, gyerekként sem szerettem elmenni itthonról. Nagyon nehezményeztem, hogy köznevelési intézményekbe kellett járnom. Azért is lehetett így, mert az alatt a 12 év alatt, amíg különböző iskolákba voltam integrálva, egyáltalán nem éreztem, hogy bármiben jó lennék. És ez szerintem elkeserítő dolog. Mert azért mindenki jó valamiben, mégis az oktatási rendszer ennek az ellenkezőjét éreztette velem, hát utáltam az egészet.

Anyaként is fontos élményem lett, hogy vannak olyan gyerekek, akik csak frusztrációval szembesülnek az iskolában. Az oktatás még mindig a számonkérésen alapul és elsősorban alkalmazkodókészséget követel meg, az eredményes oktatási rendszerek azonban nemcsak a tananyagot akarják belenyomni a gyerekekbe, hanem arra is figyelnek, hogy az erősségeiket kidomborítsák.

És te hogyan jössz ki a gyerekekkel? Tudsz olyan laza lenni velük, mint a Mandragóra utca dédije?

Úgy gondolom, vannak olyan emberek, akiknek az anyaság mutatja csak meg, milyenek a gyerekek. Én is ilyen vagyok, nem tudtam régen, hogyan kell velük beszélgetni, mik azok a kérdések, amiket nagyon utálnak, vagy mennyire nem szeretik, ha a felnőttek nem kíváncsiak a nevükre, ha nem úgy viselkednek velük, mint egy teljes jogú emberrel, és csak egy kapcsolt résznek tekintik őket. Ebből a szempontból fejlődtem. De mivel zárkózott nő vagyok, ezért nem lett belőlem az a szülő, aki hatalmas gyerekbulikat szervez, és animálja is az egészet, aki iszonyúan népszerű a gyerekek között. Annak azért szoktam örülni, hogy a lányom – aki nyilván sokszor agyvérzést kap tőlem, mivel éppen kamaszodik – sokszor nevetni tud azon, amit mondok. Lettek közös játékaink, például kitalálunk közösen egy történetet, amire felváltva ráteszünk egy-egy lapáttal.

Szerinted jó humorod van?

Nem tudom megítélni, van, aki fogékony rá, és van, aki marhára nem. A családom szerencsére fogékony. De azt látom, egy nő kevésbé tud humoros lenni, mint egy férfi. Ugyanaz egy férfi szájából vagy tollából viccesebben hangzik, az irodalmi eseményeken is azt tapasztalom, hogy a férfi írók bármit mondanak, mindenki dől a nevetéstől, míg ha én mondanám, az nem lenne annyira vicces. Csomót gondolkodtam azon, mi lehet ennek az oka. Nem tudom a választ, csak sejtéseim vannak. Ahhoz, hogy egy ember humoros legyen, maszkulin pozíciót kell elfoglalnia. A kifejezetten humorral foglalkozó nőknél azt látom, ki kell jönniük a tipikus feminim helyzetekből, és fölényesnek, keménynek kell lenniük, hogy mások is humorosnak találják őket. A stand upos Amy Schumer is teljesen elhagyja a női sztereotípiákat, iszonyú maszkulin pozícióból beszél.

Erős a könyveid fekete humora, iróniája. Könnyen tudsz nevetni az olyan kemény helyzeteken is, mint a családi zűrök vagy a fejtetű?

Részben igen. Azonnal pánikba esem és stresszelek, de van öniróniám. Igaz, ez nem oldja meg a helyzetet, csak segít a feldolgozásban.

Utaltál arra, hogy a Tetűmese ötlete akkor merült fel, amikor nálatok is megjelent a fertőzés. A mesekönyvben felmerül, hogy egy kislány haját levágnák nullás géppel, ti ezt végül megúsztátok?

Bertának nagyon hosszú a haja, szó sem lehetett róla, hogy levágjuk, de ebben rengeteg munkaórám van. Egyesével, minden hajszálról külön-külön kellett leszedni a serkéket. És az igazi probléma, amiről a könyvben is szó esik, hogy a kiskamaszok szégyellik magukat, emiatt éppen a legeredményesebb ellenszert nem lehet bevetni. A tetűk terjedést ugyanis csak akkor lehet megakadályozni, ha az, aki megfertőződött, jelenti a közösség tagjainak, hogy ez van, és mindenki elkezdi kezelni a saját fejét. Az én lányom azt kérte, ne mondjuk el. Nyilván lelkiismeret-furdalásom volt, de nem tehettem meg, hogy akarata ellenére kényszerítsem, hogy álljon ki a többi gyerek elé, és mondja el, mi történt, ezzel pedig vállalja, hogy céltáblája lesz a gúnyolódásnak és csúfolódásnak. Az óvodásoknál könnyebb a helyzet, ők még nem csinálnak ebből hiúsági kérdést.

A Nyughatatlanok regényed ékszerkollekciót inspirált, most örülnél plüss tetveknek?

Miért is ne? Bármiből lehet játékszert csinálni. Ugyanakkor erről is beszéltünk annak idején a szerkesztővel és Szathmáry Istvánnal, hogy azért túl szerethető lényekké sem kellene tenni a tetveket, mert mégis csak ki kell őket irtani. Ezek nem cuki, rokonszenves lények, hanem gonosztevők, akik tönkre tudják tenni egy közösség hónapjait, mert újabb és újabb hullámokat vet a fertőzés, és a szülők már nem is tudják, hányadik újrafertőződést kezelik.

Nálatok is volt újrafertőződés?

Nagyon sok kör volt, nem tudom, hányszor kezdtük újra, vagyonokat költöttem a később hatástalannak bizonyul eszközökre is. Az elektromos tetűfésű nem volt hatásos, a sima tetűfésű igen, de az meg pepecselős kézimunka volt. A különböző samponok sem hatnak a hosszú hajnál.

Mi az, ami hatásos?

Azt hiszem, a nyírás a leghatásosabb, ami fiúknál még csak-csak bevállalható, de egy lány esetében nem működik. Szóval csak egy megoldás marad: minden nap ezen kell pörögni. Most már én is szakértő vagyok, nem úgy, mint az elején, amikor a negyvenéves tanítónői tapasztalattal rendelkező édesanyám hívta fel a figyelmemet, hogy ha a gyerek a fejét vakargatja, a füle mögött kell megvizsgálni a hajtöveket.

Térjünk vissza a felnőttekhez! Az elhallgatott női magánélet nagyon erős vonal nálad. Mikor jöttél rá, hogy ezzel akarsz foglalkozni?

Egyetemista korom végén Helsinkiben tanultam gender studiest, ezzel kapcsolatos szakdolgozatot írtam, és kifejezetten ezzel is akartam foglalkozni. Aztán azt gondoltam, mivel nem tudósnak, hanem írónak készülök, inkább integrálom a regényekbe, amit erről gondolok. Majd néhány évvel ezelőtt arra ébredtem, hogy Magyarországon erősebben kell kifejezni a női szempontokat, ha azt akarjuk, hogy egyáltalán meghallják.

Géra Eleonórával közösen írtuk a most novemberben megjelent könyvet (A budapesti úrinő magánélete (1860-1914) – a szerk.), amiben azt akartuk megmutatni a nők szerepével kapcsolatban, amiről nem beszélnek. A kutatómunka vége felé az lett a benyomásom, hogy a nők története még mindig kifejezetten elhallgatott nézőpont a magyar kultúrtörténetben. Bár igazából nincs min csodálkozni.

A Gondolatolvasó kapcsán egy kritikus mondta azt, hogy ebben a könyvben nincs történelem, mert csak a gyerekszobát és a nőket látjuk, hiányoznak az ideológiák, a háborúk, a férfiak komoly dolgai. Majdnem kiesett a szemgolyóm, hogy már miért ne lehetne fontos, hogyan nevelték a gyerekeket, akikből majd azok a férfiak és nők lesznek, akik mind a társadalom tagjai, a történelem részesei. Egyáltalán nem lekicsinylendő dolog megismerni azt az oldalt, ahonnan a nők látták a történelmet.

Melyikhez volt nehezebb forrásokat találni: a nő vagy a gyerek magánéletéhez?

A kettő voltaképpen párhuzamosan fut, mert ha valaki beleássa magát a nők történetébe, akkor az anyai szerepükön keresztül a gyerekek történetét is megismerheti. Mégis úgy érzem, hogy nevelődéstörténetek formájában a gyerekek történetei hozzáférhetőbbek. A Gondolatolvasónál jobbára idegen anyagokat használtam, mert egyszerűbb volt. Most, Eleonórával együtt dolgozva azonban kiderült, magyarul is nagyon sok forrás van, csak feldolgozatlanok, nehéz felkutatni őket. Nem is gondoltam volna, hogy a 19. századi magánlevelekben akad leírás például a pesszárium viseletéről.

Sok érdekességet osztasz meg a 19. század magánéleti történelméről a Halcsontos fűző blogodon is. Volt esetleg olyan találatod, ami téged is sokkolt?

Az akkori egészségügy állapota. Mindig megdöbbenek, milyen halálosak voltak a kezelések, és nemcsak a betegségek esetében, hanem a terhesség, szülés, fogamzásgátlás terén is. Azt hiszem, akkor orvoshoz fordulni olyan kockázatos volt, mint mindent a nullára tenni a rulettben.. Illetve még nyilván az is sokkoló, hogy milyen szűk mozgásteret szántak a nőknek. A jogfosztott helyzetük, lenézett státuszuk nagyon hálás téma, könyékig lehet benne turkálni íróként is.

Ha már a forrásoknál tartunk: amikor még nem jelent meg a Fehér Bélával közösen írt könyved, a Hamisgulyás , volt egy felhívás, hogy küldjenek az olvasók is dokumentumokat. Kaptatok végül valami használhatót? Hogyan gyűlt össze egy kötetre való recept?

Elmúlt már a nagy össznépi gyűjtések kora, de például egy hölgy a nagymamája receptkönyvéből küldött el kézírásos recepteket, azok illusztrációként be is kerültek a Hamisgulyásba. Béla nagy ismerője a magyar gasztronómiának, szakácskönyv- és receptgyűjtő, de a képanyag nagy részét én guberáltam össze. Állandóan a bolhapiacokat jártam, a szemétben kotorásztam, a kiborított, szakadt, piszkos padlássöpredék között kutakodtam nyakig porosan mindenféle lehetetlen dolgok után, így került a kezembe például egy igazolvány az amerikai gyermeksegélyző egyesület konyháinak ellenőrzéséhez, egy fénykép egy lómészárszékről vagy háborús receptfüzetek.

Melyik figurád áll hozzád a legközelebb?

Azt hiszem, a Kommunista Monte Cristóból a Sanyi. Már csak azért is, mert az a regény számomra fordulópontot jelentett, utána vesztettem el az illúzióimat az írással, az irodalommal kapcsolatban. A többi regényt már más lelkiállapotban, attitűddel írtam, nem abban a nagy lelkesedésben.

Most is dolgozol egy könyvön. Lehet róla tudni valamit?

Egy regényen dolgozom, a Gondolatolvasó utáni részen. De mivel egy regény nagy érzelmi befektetés, magamat is meg kell győznöm, hogy muszáj írnom. A non-fiction könyvek írása közben arra vártam, hogy újra felgyűljön bennem a szépirodalom iránti lelkesedés.

Miért nem lelkesedsz?

A magyar irodalmi élet nagyon átpolitizált, erős a politikai pozíció meghatározásának kényszere, amiben az a csapda, hogy az író sokszor akaratán kívül tesz szolgálatokat egy-egy politikai oldalnak. Ugyanakkor ha nyavalygásnak tűnik is, tagadhatatlan, hogy az irodalom szerepe csökken, átalakul ahhoz képest, amelyen a 20. században volt. Sokszor elgondolkodom rajta, hogy nekem íróként mi is most a szerepem.

Több könyved megjelent különböző fordításokban, angol nyelvterületen szép visszhangja volt a Finnugor vámpírnak. Hogy látod, hol nehezebb sikert elérni?

Magyarországon és angol nyelvterületen is nehéz nagy sikert elérni, csak más okok miatt. Míg az előbbi esetében kicsi az olvasótábor, az utóbbin iszonyú verseny van. De angol nyelvterületen már a közepes siker is más érzés, mint Magyarországon a legnagyobb siker. Sokkal inkább érzi azt az ember, hogy a belefektetett munkából valamit visszakap. A fő különbség talán az, hogy Magyarország minden szempontból frusztráló hely, más a siker és a munka elismerésének kultúrája. Nem éljük meg annak a szépségét, ha valamit fokról fokra elértünk.