A 9-14 éves korosztályt célozta meg a Kultúrpart a Weöres Sándor rockandroll című előadással, mondván, hogy nekik (róluk) soha semmi nem szól. És ebben még akkor is van némi igazság, ha például az általunk igen nagyra tartott Szputnyik Mentőcsónak Egysége és a Kolibri Színház is megpróbál fiatalok számára nagyon is emészthető előadásokat gyártani, igaz ők gyakorta a valamivel idősebb korosztály részére.
Nyilván kapóra jön a Kultúrpart csapatának, hogy Weöres Sándor tényleg nagyon menő költő volt, ráadásul van neki egy Rock and roll című verse, ami aztán meghozhat egy csomó jó ötletet – mondani pedig szerencsére bőven van mit ennek a korosztálynak.
Egy müpányi fiatalt elhallgattatni már önmagában is komoly kihívás, pedig a koncertterem a hétfő délelőtti előadáson zsufig van kis- és valamivel nagyobb iskolásokkal, akik éppen eléggé fel vannak pörögve a tudattól, hogy nem kell az iskolapadban ülniük.
Hogy mégis szinte az első perctől csend van a nézőtéren az nagyban köszönhető Novák Péternek, aki az előadás rendező-játékmestere, és aki úgy tud megszólalni, hogy nem nagyon lehet mellette másra figyelni. Ezt a tulajdonságát már sokszor megtapasztalhattuk, de mivel az előadás amúgy is azzal kezdődik, hogy van-e a nézőtéren valaki, aki unatkozik - borítékolt a siker.
A gyerekek örülnek, hogy rögtön a legelején beszólhatnak a színpadon folyamatosan jelen lévő szereplőknek, itt nincsen feszengés, azonnal leesik mindenkinek, hogy ezen a délelőttön semmi komolyabb stressz nem fogja érni őket, lesznek viszont a nyugalom megzavarására alkalmas események, amit a színpadon helyet foglaló zenekar fog biztosítani.
Pedig Novák két társával, Pótor Katával és Lengyel Szabolccsal nagyon is fontos dolgokat készül mondani, az ember nem is gondolná, mennyi minden belezsúfolható egy tizenhét soros versbe és másfél órába, hiszen mint azt a játékmester rögtön az elején leszögezi: "A színpad az egyetlen hely, ahol ezeket a dolgokat elmondhatjuk." Aztán szóba is kerül a Föld, a bolygó ahol élünk, és ahonnan egyelőre esélyünk sincsen máshová menni, bármennyire is csinálunk úgy, mintha lenne.
A Föld pedig nem más, mint egy óriási nagy labda, rajta a földrészekkel, amit meglepő módon a szereplők tényleg azért dobnak be a nézőtérre miközben énekelnek, hogy a gyerekek játszanak vele. Hogy mennyire nincsenek hozzászokva az ilyesmihez a fiatalok az abból is látszik, hogy kell jó fél perc, mire leesik nekik, hogy ezt most itt tényleg szabad – utána viszont boldog hullámként juttatják vissza mindig a színpadra a játék-Földet, ahelyett, hogy hátrébb helyet foglaló diáktársaiknak löknék, de azért nagyjából mindenki prímán szórakozik.
Az előadás üzenete minden könnyedsége ellenére elég keményen odamond; beszél arról, hogy a felnőttek sokszor egymással sem találják a hangot, hogy milyen sokan is születünk a Földre csak az előadás tartama alatt, vagy arról, hogy együtt kéne tudnunk élni, mert rengeteg dolgot tanulhatunk az idegen kultúráktól. Utóbbit be is mutatják a világzenén keresztül, az összes földrészen végigmennek, és teljes nyugalommal vonják le konzekvenciaként, hogy semmi nem változott az elmúlt ötmillió évben, a népcsoportok mindig is vándoroltak.
Külön jelenete van annak, hogy mennyire mérgez minket a fogyasztói társadalom és mi mennyire mérgezzük a bolygónk, ahogy éppenséggel annak is, hogy tulajdonképpen ennek az egésznek akár véget is lehetne vetni. Aztán Novák színpadra hív mindenkit, közben végig szól a zene, pörög a tánc és a gyerekek megőrülnek a felszabadultságtól. Annyira, hogy talán még azt is meghallják, hogy olvassanak sokat, sőt még azt is, hogy bármik lehetnek későbbi életükben, de gyerekek már soha többet. Élvezzék hát a jelent.
