Ágota harmincas nő, gyerekkorában éveken át családon belüli abúzust élt át, korábban imádott nagyapja zaklatta. Bár érezte, hogy ez nincs rendben, évekig tartott, mire segítséget mert kérni. Ekkor egyetlen rosszul megválasztott - bár nem rossz szándékú - mondat a saját anyjától elég volt ahhoz, hogy még jó tíz évig saját magát hibáztassa azért, amiről gyerekként egyáltalán nem tehetett.
Évtizedes lelki munka után mára úgy érzi, feldolgozta a történteket, mostanra segítő szakemberként is rálát a saját történetére. Az SOS Gyermekfalvak szexuális abúzusról szóló sorozatában beszélgettünk vele.
Mi történt veled?
A korábban imádott nagyapám molesztált. Behatolás nem történt, fogdosta és nyalogatta a nemi szervemet. Éveken át tartott, megszakítással bár, de 8-12 éves koromig.
Rögtön tudtad, hogy ez nincs rendben, vagy később jöttél rá?
Rögtön tudtam, nem csak testileg voltam fejlett a koromhoz képest. Viszont érzelmileg zsarolható voltam azzal, ha elmondom a szüleimnek, soha többé nem láthatom a nagyanyámat sem.
Elmondtad valakinek?
Két éve tartott a dolog, először a nagyanyámnak mondtam el, aki elmesélte édesanyámnak, majd tudtommal együtt leültek megbeszélni a nagyapámmal, ekkor hosszabb ideig szünetelt a bántalmazás. Gondolom, megfenyegették, hogy nem marad következmények nélkül, ha folytatja.
A család rögtön hitt neked, nem vonták kétségbe?
Nem, kétségbe nem vonták. Anyukám kérdezte meg első tehetetlen dühében, hogy miért hagytam magam. Ez évekig kísértett. Nagyapám aztán némi kihagyás után újrakezdte a zaklatásomat. Kifele minden maradt a régiben, továbbra is összejárt a család, csak annyit mondtak, hogy ne maradjak kettesben a nagyapámmal. Ezt előtte is próbáltam kerülni... Apám, testvérem mindmáig nem tudják, a tágabb család sem, tőlem nem fogják megtudni. Nem mocskolom be az emlékét mások fejében.
És te megint eltűrted a molesztálást?
Még mindig csak tízéves voltam, gyenge, befolyásolható, és még szégyelltem is magam pluszban. Az anyukám szerint is meg kellett volna magam védeni, hiszen azt kérdezte, hogy miért hagytam magam. Tehát én vagyok a hülye, ha megint hagytam magam. Ezt azóta sem vallottam be neki, milyen bénító mondat volt, védekezésképtelenné tett újabb két évre, és önvádba nyomott még vagy tíz évre. Pedig igazán nem akarta, csak elsőre nem gondolta végig, mit is mond. Felnőtt fejjel ezt már látom. Végül nagyapám betegsége majd halála vetett véget a zaklatásomnak.
Lett büntetőjogi következménye az ügynek?
Nem, egy időben haragudtam is anyukámra emiatt. Mióta látom, hogy hogy áll ehhez az egészhez az igazságügy, pláne, hogy behatolás nem történt, már hálás vagyok neki, hogy nem kellett végigcsinálnom a feljelentéssel, tárgyalással kapcsolatos dolgokat. Nem szívesen hallgattam volna vádaskodást a rendőrségen arról, hogy ha nem bizonyítható, akkor megbüntethetnek hamis tanúzásért, illetve olyan mondatokat, hogy túl fejlett vagyok, és akkor biztosan túl kihívó is.
Hogy érezted magad gyerekként, amíg tartott?
Kikapcsoltam. Azóta is áldom az akkori disszociatív reakcióimat, mert azoknak az emlékeknek jelentős hányada szerencsére vissza sem jött. Álmomban folyton menekültem, válogatott rémségek elől. Meg túlzott bátorságot, vagányságot adott, mert tudtam, hogy félni nem ott, nem akkor kell. Sötét, vihar, egyedüllét, mit nekem?! A rémség nem ott van.
Hogy hatott ki az abúzus a te lelki érésedre, későbbi párkapcsolataidra?
Míg fel nem dolgoztam, nem tudtam felnőni, és a felnőtt feladatokra koncentrálni. Volt egy keményen depressziós időszakom az egyetem alatt, amikor többet gondolkodtam öngyilkosságon, mint a vizsgáimon. Aztán túléltem, de amíg meg nem küzdöttem a démonjaimmal, nem tudtam megírni a szakdolgozatomat, és azt sem tudtam eldönteni, milyen szakirányban tudnám magam elképzelni egyetem után.
A párkapcsolataimmal szerencsém volt, normális, megértő srácokkal hozott össze a sors, de persze azért voltak nehézségek.
Hogy tudtad feldolgozni? Fel lehet-e dolgozni?
Kellően szilárd alapjaim voltak, amikre lehetett építeni, és amiket nem sikerült lerombolni. Igen, fel lehet dolgozni. Nem mondom, hogy soha, semmi nem jön vissza belőle, de markáns tüneteim nincsenek, nem zavarja a jelenlegi életemet.
Szaksegítséget nem vettem igénybe, viszont fél-laikus segítséget igen. No meg megragadtam minden lehetőséget, ami kifelé húzott, mert "elég fontos" voltam magamnak. Erről gondolom azt amúgy, hogy a jó kisgyerekkor hozománya.
Legtöbbet ugyan egy ember segített, hogy kimásszak a sokéves depressziómból, ami érdekes mód csak a nagyapám halála után kezdődött (a betegsége alatt azt hittem, őszintén, hogy meg tudtam neki bocsátani, utána jöttem rá, hogy ez mekkora önáltatás volt). Könyvekbe is sokszor kapaszkodtam, úgy szakirodalomba, mint fikcióba. Mindent, szó szerint mindent megragadtam, ami a túlélés felé vitt.
A lényeg az volt, hogy elhiggyem, nem én tehettem róla. Hogy kisgyerekként nem kellett volna tudnom megvédeni magam. Hogy kisiskolásként nem kellett volna átlátnom a hazugságokon, amelyek megakadályoztak a segítségkérésben. Hogy tényleg nem rajtam múlott. El kellett hinnem, hogy rajtam az múlik, hogy mit kezdek az egésszel a jövőben. Nem a múlt. Arról nem tehettem.
Legelőször is az kellett, hogy kimondjam, tényleg megtörtént. Mert évekig próbáltam meggyőzni magamat, hogy nem is volt igaz, biztosan csak képzeltem, különben beszélnénk róla a családban. Különben nem tenne mindenki úgy, mintha nem is lett volna.
Míg gyerekként a rémálmokon meg egy kis fejfájáson és közepesen durva szociális fóbián kívül nem volt semmi, egy-egy igazán szélsőségesen stresszes helyzetben disszociatív reakció, de tényleg semmi más, addig egyetem alatt keményen depressziós voltam, meg akartam halni, és a legkisebb stresszre "szétcsúsztam", mintha ott sem lettem volna.
Évekig egyre romlott, míg egyszer csak ki tudtam mondani, hogy tényleg igaz volt. Aztán, hogy nem tehettem róla. Aztán szép lassan megtaláltam a kivezető utat a sötétségből, ami "felfalt mindent". Bizonyos szexuális helyzetekben eztán is voltak kellemetlen élményeim, szerencsére a legkisebb jelzés elég volt életem összes - nem túl nagyszámú - pasasának ahhoz, hogy abbahagyjuk azt, ami nekem épp nem jó, aztán ahogy szép apránként dolgoztam magamon és a dolgaimon, ez is elmúlt. Évek munkája volt.
A jó kisgyerekkoron azt érted, hogy a szüleid szerettek?
Igen. Szerettek, a kora gyerekkorom biztonságos volt, nem véletlen, hogy majdnem akkora törésnek éltem meg anyukámtól azt az egy hibáztató mondatot, mint magát a többéves bántalmazást nagyapámtól. Egészen addig úgy gondoltam, hogy engem a szüleim meg tudnak védeni bármitől.
Megbocsátottál a nagyapádnak?
Ez egy jó kérdés. Azt hiszem, megbocsátottam. Legalábbis nem haragszom. Megérteni soha nem fogom tudni. Hiszen tudta, hogy ez nem jó nekem, és tudom, hogy igazából szeretett engem. Úgy szakadt vége a bántalmazásnak, hogy lebetegedett, beszélni már nem tudott, de valahogy éreztem, hogy a bocsánatomat szeretné, mielőtt meghal. Akkor úgy is gondoltam, hogy megbocsátottam neki, később szakadt rám, hogy mégsem. Anyukámnak is nehéz volt megbocsátani, hogy nem segített, mikor szükségem lett volna rá.
Miért tette vajon ezt veled a nagyapád?
Ő nem pedofil elkövető volt, tipikusan családon belüli szexuális abúzus dinamikája volt a dolognak, nem azért akart engem, mert gyerek voltam, hanem annak ellenére. Ő egyébként ettől eltekintve normális ember volt, eléggé autokrata alkat, de a korosztályában férfiak közt ez nem volt ritka. Szerintem az az eset volt, mikor adott egy autoriter családfő, akivel szemben az asszonynak más eszköze sincs, mint a szexmegvonás (bár ez csak feltételezés tőlem). Aztán a korán érő, egyre nőiesedő imádott unokával valahogy "félresiklik valami a szeretetben", és szexualizálódik a viszony a felnőtt részéről, amit gyakran ő maga is későn ismer fel. Ezt ésszel megértem, ismerem a szakirodalmat, de azt gondolom, egy felnőtt ember ne sodródjon, hanem vállaljon felelősséget a tetteiért.
Kinek mondtad el, kivel tudsz beszélni erről?
Az elején nagyanyámnak és édesanyámnak, aztán évekig senkinek. Utána az eddigi két komoly pasimnak, az egyikük a férjem, és a legjobb barátaimnak. Néha sorstársnak, ha úgy gondoltam, tud belőle profitálni.
Kihat ez a tapasztalat arra, ahogy te neveled a gyerekeidet?
Igyekszem figyelni arra, hogy legyünk olyan kapcsolatban, hogy el merjék mondani, ha bármi rossz történik velük, rögtön, nem évekkel később. Igyekszem úgy nevelni őket, hogy szavaik is legyenek hozzá. Illetve próbálom erősíteni azt, hogy képesek legyenek megvédeni magukat, ne kételkedjenek magukban sem, és bennünk sem, hogy minél kevésbé legyenek zsarolhatóak. És természetesen igyekszem tudatosítani azt, hogy bármi történik, én velük vagyok.
Gyerekekkel kapcsolatos segítő szakmában dolgozol. A pályaválasztásodban szerepet játszott az abúzus? Tudod hasznosítani ezt a tapasztalatot a munkádban?
Valamilyen szinten magamat akartam meggyógyítani először, mert vert seregként nem lehet segíteni másoknak sem. Talán ez is erőt adott a feldolgozáshoz. Ha az embert még megbénítja egy sajátjához hasonló történet, nem tud segíteni. Tudom hasznosítani, általában szimatom van a bántalmazáshoz, mielőtt kiderülne, illetve a tudás, hogy "át lehet érni", segít, hogy segíthessek. Ha úgy hozza a helyzet, akkor el is mondom az illetőnek, hogy lám, sikerülhet. Ha épp nem érzem úgy, hogy ez előbbre viszi, akkor is segít az, hogy én tudom.
Szerinted, akinek hasonló élménye van, mit tegyen, hogy feldolgozza?
Írja le a „ Beszélj róla!” oldalon (Gyermekkori abúzust átéltek vallomásait gyűjtő weboldal.). Vagy bárhol máshol, ahol elfogadó közegre talál. Ahol segítenek neki elhinni azt, hogy nem az áldozat tehet róla. Keressen olyan embereket, akik elfogadják olyannak, amilyen. Egész addig, amíg ő maga is el tudja fogadni magát. Ez a nehéz lépés, de onnantól megy minden viszonylag könnyedén.
Szerintem amúgy a legegyszerűbb szakembert keresni először, aki elfogadja, és majd utána másokat, hogy legyen egy biztos hátország az esetleges csalódások elviseléséhez. Nem mindenkinek van olyan mázlija, hogy ezt megkapja laikusoktól is. De ha a terapeuta esetleg megkérdőjelezi, hogy tényleg megtörtént-e, akkor még időben meneküljön, és keressen másikat. Van olyan, aki elfogadja a történetet is, meg őt magát is, ennél lejjebb senki ne adja, aki kifele akar jönni. A "nem is történt meg" befele visz az iszonytató sötétségbe.
Még több gyermekvédelmi tartalom a http://gyereksorsok.hu/ oldalon olvasható.
Mártonffy Zsuzsa
