A szülő szeretné óvni-védeni a gyerekét, minél könnyebbé tenni az életét, ugyanakkor szeretné neki megtanítani, hogy a tetteinek, mulasztásainak van következménye – és ez a két cél sokszor ütközik. Kimentsük a galibákból vagy ne, mit adjunk meg neki, és mit várjunk el tőle, ez itt a kérdés.
Az anyai és apai vágyak között az első helyek egyikén szerepel, hogy próbáljuk meg simává tenni a kölyök útját: a gyerekkorát mindenképp, de ha lehet, még a felnőttként való indulását is. Van, aki úgy fogalmazz: „legyen könnyebb élete, mint nekem volt”. Van, aki egyszerűen csak nem bírja nézni a fiatal küszködéseit, és ezért old meg sok mindent helyette, ezért tesz meg érte olyat is, amire maga is képes volna.
Hogy végül ki hogyan boldogul az életben, az sok tényező egymásra hatásából alakul, nem lehet megjósolni, hiszen egyfelől tényleg előny, ha az ember sok élményt, jó oktatást, anyagi biztonságot kap, de számos példa mutatja, olykor a legmélyebbről indulók tanulnak meg leginkább küzdeni, és körözik le azokat, akiknek kényelmesebb a sorsuk.
Az is lehet egyfajta nehézség, ha az ember úgy érzi, nem tudja elrontani a dolgait: ha nem tanul a felvételire, a szülei akkor is bejuttatják valahova, bármit is tesz, végül ki fogják menteni minden helyzetből. Nekik nehezebb felnőttként megtanulniuk önmagukat motiválni, komoly erőfeszítést tenni célokért, mikor észreveszik, hogy nem tartanak ott, ahol tarthatnának, ha keményebben küzdenének. Kínosabb huszonévesen megtanulni, hogy időről-időre ki kell lépni a komfortzónánkból, át kell lépni korábbi korlátainkat, mint fokozatosan belenőni ebbe. De mindenki életében eljön a pillanat, mikor csak maga tud tenni saját magért, mikor olyan kihívással szembesül, amiből mások nem képesek kimenteni.
Két kulcsmondatot érdemes észben tartani: a gyerek kapja meg, amit lehet, de ne ingyen! A másik, hogy ne szorongjunk a gyermek szenvedésétől! És a kettő össze is kapcsolódik: a szülő félelméről szól, ha félti a következményektől, és fél elvárásokat támasztani.
Kicsi korban kezdődik, mikor beígérünk egy büntetést, de aztán megsajnáljuk a gyereket, és mi magunk enyhítünk rajta. Nem bírjuk nézni, hogy a gyerek sír és dühös, mert ki kell jönnie a medencéből, ahogy előre vetítettük, ha még egyszer lefröcsköli Pannát. A szülőnek lelkiismeretfurdalása lesz a duzzogó gyerek láttán, ezért mégis visszamehet, ha megígéri, nem csinálja többet. Aztán újra csinálja, de még akkor sincs igazi következmény. Itt kezdi érezni, hogy a szülő nem biztos magában, hogy képlékeny, hogy az elvárás valós elvárás-e, és a következmény bekövetkezik-e. Ez neki nem jó, mert bizonytalan és szorongáskeltő a helyzet. Ebben a szituációban az egyetlen ésszerű cél a csemete számára: minél messzebbre el kell menni, hiszen tudnia kell, hol a határ. Nem várhatjuk egy gyerektől, hogy önszántából kontrollálja magát, miközben a szülő sem képes rá.
Később a következetlenség folytatódik az iskolai ügyek terén, és amikor eljön a fiatal felnőttkor, a szülő ugyan szavak szintjén ragaszkodik hozzá, szedje már össze magát a gyerek, de ezek üres mondatok, ha valójában nincs következménye, hogy huszonnyolc évesen az ötödik egyetemet kezdi, de sehol sem végzett egy évnél többet. Vita, fenyegetés van, tehát ezek a szülők azt mondják, ők igenis támasztanak elvárásokat – reális következmények azonban nincsenek. Például nem tudnak megvonni semmit a gyermektől. A szülő ezzel olyan helyzetet teremt, hogy a cél az ő manipulálása lesz.
Érdemes felfigyelni arra, hogy bár ezek a szülők nagyon szenvednek, hiszen látják, hogy kezelhetetlen a gyermekük, ugyanakkor mégis maguknál tartanak valami hatalmat: mindig anya vagy apa jóindulatán múlik a dolgok alakulása. Az ilyen szülőt meg kell puhítani, ki kell vívni az együttérzését, azaz képtelenség függetlenedni tőle. Hatalmas lelki erő szükséges ahhoz, hogy a gyerek azt mondja, nem fogadja el a kegyet, például, hogy bár tizenhét évesen berúgva összetörte a szülőktől kapott kocsit, vesznek neki újat, hanem köszöni, nem kéri, ő majd megdolgozik érte. Lehet, hogy szigorúbbnak tűnik a szülő, aki eleve nem vesz autót a gyereknek, hanem megállapodnak, ha a kölyök valamennyi pénzért megdolgozik, ő majd kiegészíti az összeget. Azonban a „szigorú” szülő gyereke megtapasztalja, hogy képes valamire, képes célokat elérni. A „lágyszívű” szülőé pedig idővel el is hiszi, hogy önállóan nem sikerülne neki semmi.
Az, hogy valaki mindent megad a gyereknek mérlegelés nélkül, és hogy nem képes magát tartani megbeszélt következményekhez, büntetéshez, egy tőről fakad: a gyerek frusztrációjától a szülő is frusztrálódik, és nem hisz a csemete, illetve a kapcsolat teherbíró képességében. Érzelmi szinten ugyanaz történik, mikor megvesszük a legjobb telefont, mert már másnak is van az osztályban, és amikor mégis elengedjük a buliba, noha szobafogságról volt szó. Ilyenkor nem bízunk a kapcsolatban, abban, hogy akkor is szeretni fog a gyerek, ha kellemetlenséget okozunk neki. Érdemes megkérdezni magunktól, mitől félünk,, esetleg: miért van bűntudatunk? Aki úgy érzi, valamiben vétett, például nem szán elég időt a gyerekre, nehezebben állít korlátokat. Aki attól fél, egyedül marad, retteg a gyermeki szeretet elvesztésétől, szintén nehezebben mond nemet. Ezek a gyengeségek visszaütnek: nem azt a szülőt fogják jobban szeretni, aki manipulálható, hanem aki képes elviselni annak a terhét is, hogy a gyerek adott pillanatban haragszik rá.
Cziglán Karolina
pszichológus
