Antoine de Saint-Exupéry fő műve az egyik legszívesebben elővett és feldolgozott, nyomokban gyermekek számára írt alkotás, amit most a Kung Fu Pandáért is felelős Mark Osborne rendezett úgy meg, mintha egyszerre próbálna A kis herceg feldolgozása és folytatása lenni.
Pedig a folyamatos feldolgozási próbálkozást nagyban nehezíti, hogy Saint-Exupéry a franciák Rejtő Jenője, A kis herceg pedig hiába a világirodalom egyik remeke, ha egyszer megérteni és befogadni másfél órában szinte lehetetlen. Pláne, ha hat éves kor alatt nem ajánlott karikával ellátva az egészet gyerekmeseként próbálják letolni a torkunkon.
Mi egy öt (és háromnegyed) és egy mindjárt nyolcévest vittünk el rá, magukhoz mérten mindketten jól viselték, de a pulzusszámuk aligha emelkedett meg a 108 perc alatt, amíg néztük az amúgy meseszépen megrajzolt filmet. A kicsi, neki nem felróható módon nem értette (bár azóta a rajzolást dolgozásnak nevezi, nem tudni van-e köze a filmhez), a nagy sem nagyon tudta megmondani, hova is futott ki valójában a történet, de még azt sem, hogy mi miért történt úgy ahogy. Nem hibáztatom érte.
A leírás szerint "a történet főhőse egy kislány, akit édesanyja nagy erőkkel készít fel a felnőtt életre, ám szigorú menetrend szerint zajló napjaikat megzavarja a furcsa, ám jólelkű szomszéd. A pilóta egy egészen különleges világot mutat meg kis barátjának, ahol bármi lehetséges. Egy világot, mellyel sok évvel ezelőtt a kis herceg ismertette meg őt."
Igen, így az ötéves folyamatosan azon kesergett, hogy hol van már a kis herceg, akiről amúgy folyamatosan beszéltek, mégis csak ritkán jelent meg. Amikor mégis, akkor a Saint-Exupéry által ábrázolt jól ismert formában, ami érthető tisztelgés a szerző előtt, ráadásul valóban nagyon igényes a kivitelezése, és szinte felelevenedik előttünk az, ahogy ő maga viszont szerette volna látni kisregényét. Biztos elégedett lenne vele, ami szuper, csak mindeközben az alkotók a közönséges nézőket egyáltalán nem vették számításba, ugyanis történet az nem nagyon van.
A helyzet az, hogy a kitalált világ, amiben a kislány a mamájával él a film elején pont ugyanolyan, mint a végén, valódi jellemfejlődésen talán egyedül az anyuka megy keresztül, senki sem érti, hogy miért is kellene megmenteni a kisherceget (már azt leszámítva, hogy nyilván szar világ az, ahol a vitorláshajókból gemkapcsokat csinálnak).
Egy gyerek esetleg szeretné tudni, hogy miért csináltak rendet a szereplők az egyik csillagon, ahelyett, hogy a maguk háza tájékán söprögettek volna, és annak a nehezen emészthető gondolatiságnak a megértését, hogy az elmúlás (halál) nem is szomorú dolog, mert a szeretteink ott vannak a csillagokban még nehéz elvárni egy nyolc évestől.
A felnőtteket már jobban leköti a látvány, a stílusok keveredését is könnyebben követik, hiszen ismerik az eredeti történetet, szélesvásznon mindez tényleg életre kel, lehet nosztalgiázni, vagy merengeni azon, milyen korban mit üzennek Saint-Exupéry sorai.
Sajnos ennek ellenére a "jól csak a szívével lát az ember" kezdetű mondat hiába hangzik el kétszer is a filmben, amióta Coelho illetve Oravetz Nóra a színen vannak, az egész nem több csöpögő közhelynél.
A világ, amit a film elénk tár ráadásul szürreálisan rémisztő, és mivel az is marad, nem sok esélye van a nézőnek a katarzisra, sem annak feloldására, legyen szó gyerekről vagy felnőttről. És bár igaz, hogy ezzel is hű marad a rendező az íróhoz, de akkor meg kérdés, hogy egyáltalán minek van szükség a cuki, okos lányra, aki egy adott ponton (talán) önmaga anyja lesz egy pillanatra, de csak a nagyon figyelmes szülőknek persze. Magába fordult kamaszoknak mondjuk jó próbálkozás lehet, ha valahogy sikerül meggyőzni őket, hogy szó sincsen gyerekmeséről...
