A gyermeki agresszió egyik kutatója, Keneth Dodge meglepő eredményre bukkant, mikor azt vizsgálta, igaz-e a vélekedés, hogy a testi fenyítés agresszívebbé teszi a gyerekeket. Felmérései azt mutatták, hogy csak azok a gyerekek válnak agresszívebbé, akik szülei rendkívüli nevelési eszköznek tartják a verést, ami azt hivatott kifejezni, hogy a gyerek valami nagyon durvát tett, ami erőteljes megtorlás után kiált. Ahol a hétköznapok „normál” része volt a verés, a gyerekek nem voltak agresszívebbek másokhoz képest.
Amellett, hogy az eredmény nagy felháborodást váltott ki (részben rasszista felhangjai miatt, mivel az előbbi csoportba inkább a fehér, utóbbiba az afro-amerikai családok tartoztak), és remélhetőleg senkinek nem ad bátorítást a veréshez, egy tanulságot mégis le lehet vonni belőle. Egyes szülők azért durvultak el, mert ezzel akarták kifejezni, milyen rosszat tett a gyerek, de úgy tűnik, az üzenet nem ment át, csak viharokat keltett a csemetékben, ami aztán agresszióban tört ki.
Ha belegondolunk, miért lehetett így, érdemes képzeletben belebújni egy kisgyerek bőrébe. Bármit is tesz (talán olyat, amiről maga is tudta, nem szabad), nem úgy éli meg a saját viselkedését, hogy „most valami iszonyú durva, vérlázító dolgot művelek”.
Kamaszkorban előfordulhat ez is, de a kisgyereket általában a kíváncsiság vezérli (mi történik, ha vasalóval próbálok pirítóst készíteni), vagy elvész a játék világában, és nem tudja józanul megítélni, baj-e, ha a családi ékszereket a kincskereső játék keretében elássa a kert különböző pontjain, vagy tábortüzet gyújt a szoba közepén, ahol az indiántábor helyezkedik el. Esetleg haragszik a kistestvérére, de nem tudja megítélni a bosszú következményeit. Vagy figyelmet akar, ezért rosszalkodik, de nem látja még a határt az ártatlan csíny és a súlyos következményekkel járó tett között. A szülő persze épp azért folyamodik erős büntetéshez, hogy megértse a gyerek: ilyet már pedig nem lehet. Azonban kétséges a kimenetel.
Mi számít durva büntetésnek?
A durva büntetés kevéssé hoz belátást, mert egyfajta védekezést is kivált a gyerekből, hiszen a szülői üzenet, ha ügyetlenül fogalmazzák meg, gyakran minősítő jellegű, azaz nem az cseng ki belőle, hogy „nagyon súlyos, amit tettél”, hanem, hogy „felháborító, rossz, aljas vagy”.
Ezzel eltávolodik a gyermek és szülő élményvilága, a szülő igazságtalan agresszor lesz, aki nem érti meg a gyereket. És tényleg nem érti meg: a csemetét nem rossz szándék vezérelte, hiszen a legnagyobb rosszaság mögött is áll valami respektálható igény.
Aki például féltékenységében el akarja tenni láb alól a testvérét, talán elbizonytalanodott abban, szeretik-e még, ugyanolyan fontos-e a szüleinek, mint korábban. Ezt a kisgyerek nem tudja megfogalmazni, nem is érti, ő csak a haragot érzi, és ez vezérli a tetteit. A szülő dolga, hogy ne azzal próbálja megoldani a nevelési helyzetet, hogy felháborodik, kiborul, teátrálisan jelzi, mennyire csalódott a gyerekben.
Nemcsak arról van szó, mikor megveri a szülő a gyereket, vagy más, túl erős büntetést szab ki. Arckifejezéssel, hangsúllyal is érzékeltetheti a megvetését. Valaki, aki szinte sosem kapott „valódi” büntetést, azt fogalmazta meg, a legbántóbb az volt, hogy anyja a legkisebb tetten is hajlamos volt felháborodni. Ez azt üzente neki, hogy anyja szerint ő maga felháborító, hogy elég egy rossz mozdulat vagy mondat, és ő már nem elfogadható, nem szerethető. Mintha azt fejezné ki a szülő, hogy megdöbbenti, micsoda rosszindulat, aljasság lakozik ebben a gyerekben. Holott ezek az események is olyanok voltak, amik mögött ott volt a kielégítésre váró, jogos, csak éppen rosszul megfogalmazott szükséglet.
Színpadias háborgás helyett őszinteség és empátia
Nehéz feladat az anyák és apák számára, hogy megtanulják, hogyan lehet a tettet minősíteni, nem pedig az embert. Nehéz, hogy egyszerre fejezzük ki, amit tett, az megengedhetetlen, de őt magát elfogadjuk, és jónak tartjuk. Ráadásul ezt az összetett üzenetet úgy kellene kifejezni, hogy egy kisgyerek is értse.
Egy biztos: segít abban, hogy átmenjen ez az üzenet, ha nem háborog, nem drámázik a szülő, nem tesz úgy, mintha valami egetverő történt volna, ami más családokban sohasem. A színpadias megnyilvánulásoknál többet ér az őszinteség, például, ha a gyerek látja a szülőn, bizony nagyon megijedt, mikor füstfelhő fogadta a szobába lépve, vagy szomorú, hogy nem találja a déditől kapott, elásott aranyláncot.
Kifejezheti határozottan, hogy ilyet nem szabad csinálni, és adhat büntetést a gyereknek. De ha azt is megfogalmazza, érti, hogy nem gonoszság vezérelte, hanem játszani akart, a csemete könnyebben elfogadja a büntetést, és nem válik agresszívebbé miatta.
Nem elbagatellizáljuk!
Legyünk figyelmesek a különbségre: nem arról van szó, felmentő érvet keresünk a gyerek viselkedésére, és ezzel bagatellizáljuk azt. Hanem arról, hogy megértjük, mi játszódott le benne, de ettől még határozottan kiállunk amellett, hogy amit tett, az megengedhetetlen.
Azért is nehéz így kommunikálni, mert gyakran tényleg felháborodunk a gyereken, és nem értjük, hogy tehette, mikor tudnia kéne, ezt nem szabad. Ilyenkor a szülőnek kell felülvizsgálnia korábbi tudását: vajon tényleg átlátja-e a gyerek a következményeket, a tette súlyát, vajon nem felnőtt fejjel ítéljük-e meg a gyerek viselkedését. Pedig a gyerek nem mini felnőtt, és természetes, hogy még csak tanulja, mit lehet és mit nem. Ne háborodjunk fel, ha ebben sokszor hibázik!
Cziglán Karolina
pszichológus
