A legtöbben elmondhatják magukról, hogy valamiben érzékenyebbek az átlagnál. Az érzékenység persze lehet jó is, mint a művészi érzékenység, de most inkább olyasmiről van szó, amivel kapcsolatban az illető jobban szorong másoknál, nehezebben küzd meg vele. Ez tulajdonképpen bármi lehet. Van, aki a kosztól fél, van, aki az orvosoktól, más az utazástól, esetleg a hivatali ügyintézéstől, vagy a társas szituációktól. Nincs ember, aki mindenben egyformán ügyes, talpraesett és laza lenne.
És nem kell, hogy a gyerek „örökölje” (valójában: eltanulja) ezeket. Azaz nem törvényszerű, hogy ami a szülőnek nehézséget okoz, őt is meg kell, hogy akassza. Sajnos azonban gyakori, hogy a szülő, ha nem is szándékosan, mindent megtesz a parája továbbadásáért.
A legtöbb szülő azonnal rábólintana, hogy persze, hogy a gyereknek nem feladata oldani az ő szorongásait. Olykor mégis úgy alakítja a helyzetet, hogy a közlésnek nincs más funkciója, csak hogy anya vagy apa megkönnyebbüljön. Mint például annál az apánál, aki éppen az iskolai fogorvosi vizsgálat előtt mesélte el gyermekének, hogy kiskorában mennyire rettegett a fogorvosoktól, és milyen trükkökkel kellett őt odacsalni a vizsgálatra. Ez nem jó útravaló a gyereknek.
A másik oldalon persze az áll, amit mindig mondunk, hogy legyünk hitelesek. Ha apa csak sápadtan ténfereg már attól is, hogy elhangzott otthon a szó: „fogorvos”, nem jó megoldás, ha azt hazudja a gyereknek, hogy hirtelen megfájdult a feje, és gyorsan magára csukja az ajtót. Sem az, ha túlkompenzál, és biztatja a csemetét, hogy mennyire apróság ez a vizsgálat, és aki bátor, nem fél tőle.
A helyzetből és a gyerek életkorából következik, mi a jobb stratégia: az őszinteség, vagy a hallgatás. Ha a kisgyerek most megy bölcsődébe vagy óvodába, és a szülőben feltörnek saját rossz emlékei, és attól retteg, nehogy a gyereke is hasonló élményekben részesüljön, akkor túl kicsi a poronty, és túl összetett a probléma ahhoz, hogy bármilyen módon megbeszéljük ezt vele. Azaz, magában kell elintéznie, kezelnie az érzéseit. Ebben a legfontosabb a tudatosítás, azaz, hogy minél tisztábban rálásson, honnan erednek szorongásai, és értse meg, hogy ezek róla szólnak, az ő történetéből fakadnak, nem a gyereknek van ezekkel feladata.
Ha a szülő nem is mond semmit, de benne elég tisztán szétválik, mi származik a múltból, és mi vonatkozik a gyerek jelen helyzetére, akkor nem terheli a gyerekre a szorongást. Ellenkező esetben a szülő kezeletlen rosszérzése valamiféle diffúz masszává alakul köztük, ott lebeg, senki sem érti, pontosan miről szól, és mit kellene kezdeni vele. A gyerek átveszi a szülői aggodalmat, hiszen csak annyit érez, hogy valami baj van, anya, apa feszültebb ebben a témában, de az egész olyan kezelhetetlen.
Szívszorító példák vannak rá, mennyire nem veszik észre felnőttek, hogy a saját traumáik irányítják lépéseiket, és miközben meg akarják védeni a gyermeket, éppen az aggodalmuk áttestálásával ártanak neki. Évekkel ezelőtt olvastam egy cikket egy párról, ahol mindkét szülőt szexuálisan zaklatták gyermekkorában. Félelmüket, nehogy a gyermekükkel is hasonló történjen, azzal oldották, hogy a kisfiú csak hosszú ujjú pólót és nadrágot hordhatott a legnagyobb melegben is, tornaórán is, ahol mindenki kisgatyában volt.
Túl azon, mennyire alkalmatlan ez a taktika a veszély elhárítására, borzongató az üzenete, azt mondja a gyereknek: „veszélyben vagy, bármikor lecsaphat rád a baj”. Sőt, a szülők a félelmi megnyilvánulásaikkal azt is kifejezik, hogy tehetetlenek, nem tudják megvédeni a csemetét, miközben a felszínen éppen ezen igyekeznek.
Ez az ellentmondásos üzenet nagyon gyakori, ha szorong a szülő. Kínosan ügyel a kézmosásra, hogy „megvédje” a gyereket a betegségektől, és hisztériás rohamot kap, ha homok kerül a szájába, de mindezzel azt üzeni, hogy kiszolgáltatott, nincs védelem, rettegni kell.
Attól még, hogy valakiben félelem, ellenérzés munkál, amit nem tud egy csapásra leküzdeni, kezelheti ügyesen a kérdést. Mint például az az anya, aki sokféle élelmiszertől irtózott, mert túl sokat látott az elkészülésükből, mikor munkája révén az üzemeket látogatta. Nem tapasztalt olyan veszélyt, amiért a gyerekeket is tiltani kellett volna, de benne undort keltett a látott procedúra. Tudta róla a család, hogy ezért nem eszik meg sok mindent, de elkészítette a többieknek az ételt, és nem fintorgott, egyszerűen minden színpadias gesztus nélkül kihagyta, ami nem tetszett neki. A családban senki sem vált emiatt válogatóssá, a gyerekek mindent meg tudtak enni.
Van helyzet, mikor nyugodtan lehet beszélni róla, hogy a szülő érzékeny az adott kérdésben, és nem árt vele, ha elmondja, miért alakult így, és van, amikor nem érdemes megosztani a részleteket. A lényeg nem ez, hanem az, hogy a szülő vállalja-e a felelősséget a saját érzéseiért, azaz, ha nem is sikerül megszabadulni a szorongásától, képes-e hordozni azt. Ha így van, megkíméli a gyereket attól, hogy azonosuljon a szülői félelmekkel, és valószínűleg semmilyen gondot nem fog neki okozni, ami anya vagy apa számára kínos terep.
Cziglán Karolina
pszichológus
