Violetta. Egy mosolygós szőke lány valami rózsaszínes-lilás háttér előtt. Ebben a hónapban az is látta, aki nem néz Disney Channel-t a tévében, mert a hipermarketek iskolakezdési részlegein a megszokott rajzfilmfigurák mellett az ő arca is ott szerepel füzetborítón, tolltartón, táskán és még ki tudja, mi mindenen. Akinek már iskolás a lánya, az pláne biztos, hogy hallott róla. Ha máshogy nem, hát úgy, hogy a gyerek hazahozta a Violetta-témát a suliból.
Én is így botlottam bele, nem értettem, miért visít fel a tízéves lányom egy Violettás kisnotesz láttán a sarki kis papírboltban. Megvettem neki, mit sem sejtve arról, mi következik ezután: hazafelé menet dőlt a szó belőle. Kiderült, hogy ez egy sorozat a tévében, tinilányok és -fiúk énekelnek-táncolnak benne, Argentínában készült és játszódik. Bevallom, jócskán megijedtem, hisz a latin-amerikai sorozatoknak van egyfajta addiktivitása, meg ki tudja, kell-e a lányomnak 10 évesen ennyi ármányt és szerelmet néznie, de úgy tűnt, hogy a sorozat zenéje az, ami őt elvarázsolta. Ilyenkor jön az, hogy anya leül a tévé vagy az internet elé, és megnézi, mi ez az egész, kell-e pánikszerűen tiltólistára tenni a dolgot vagy sem. Utóbbi győzött: felelősen megállapítottam, hogy ettől a sorozattól nem lesz sem kancsal rabszolgalány, sem vak drámakisasszony a lányom, tehát engedélyeztem, hogy amikor más teendőit már letudta, és a tévében épp ez megy, dúdolva-táncikálva nézheti a sorozatot. Így indultunk neki a mai napnak, ugyanis a sorozatban elhangzó dalokból összeállított Violetta Live koncertturné ma és holnap Budapesten szórakoztatja a rajongókat, mi pedig a Walt Disney Magyarország jóvoltából az első itthoni előadást nézhettük meg, köszönet nekik!
Koncertre menni nagyon felnőttes dolog. Egy tízéves kislánynak legalábbis mindenképpen. Az enyém nagyon izgulós típus, általános szabály a családban, hogy ha program van, csak 1-2 nappal előtte mondjuk meg neki, különben szétizgulja magát, és a programon egy nagy hisztizsákkal kell küzdeni. A szombati koncert hírét csütörtök reggel közöltem, délutántól már Violetta-klipeket kellett nézni a Disney honlapján, mert "alapozni" akart. Fogalmam sincs, honnan jött ez neki, pont mint a felnőttek, el voltam képedve.
Az Aréna metrómegállójában már látszott, ez egy nagyon csajos program lesz: minden felnőtt legalább egy kislány kezét szorongatta, és a kapun befelé araszolva a leggyakrabban hallható mondat az volt, hogy "El ne engedd a kezem!". Én is mondtam párszor, igen.
De mégis ki az, mi az a Violetta?
A Violetta című, zenés-táncos betétekkel tarkított, argentin televíziós filmsorozat 2012-ben debütált. Egy nagy zenei tehetséggel megáldott fiatal lányról szól, aki sok év európai tartózkodás után visszaköltözik szülővárosába, Buenos Airesbe. A filmsorozat az ő kalandjait mutatja be a művészeti iskolában, családi konfliktusokban és tiniszerelmekben. A főszereplő Martina Stoessel 18 éves argentin színész-énekesnő, a sorozatnak köszönhetően lett világszerte ismert. A sorozat a Disney Channel Latin America legsikeresebb terméke, a Szerelmes hangjegyek - High School Musical mozifilmek méltó utódja - a nagy múltú gyerekcsatornát néző tinilányok nagy örömére. A sorozat eddigi dalaiból látványos koncerttel január óta turnézik Martina és csapata, Már 127 előadáson vannak túl.
Miután megvettük a kötelező hideg innivalót a büfében, és megverekedtünk a szuvenírboltban a Violettás zászlóért és poszterért, sikerült épp akkor lehuppanni a helyünkre a nézőtéren, amikor kigyúltak a fények, és kezdetét vette az előadás.
Valahogy azt hittem, majd fokozatosan épül fel a show, de nem: azonnal, teljes energiával ugrott bele az egész csapat, énekelve, táncolva, bolondozva. Két óriási kivetítőn az énekesek közeli képei, a trükkösen összerakott, a zenekart hol takaró, hol látni engedő középső kijelzőrendszeren színes grafikák, dalszöveg-részletek váltakoztak. Martina (Violetta) szép és nagyon szeretnivaló a színpadon. A gyorsabb dalokban energikus, a líraiakban érzelmes, én nem tudom, hogy egy ilyen fiatal lányban hogy' van ennyi érzelem, de van benne, és át tudja adni. Az első két szám alatt háromszor néztem a lányomra, hogy tetszik-e neki, amit lát, de a harmadik alkalommal egy olyan "mi van???" mordulást kaptam, hogy onnantól már csak a szemem sarkából mertem sandítani néha rá. Szóval imádta, de hagyjam békén (még szoknom kell a kiskamasz-kort). A harmadik számra felsikkantott, hogy ez a kedvence, végre énekelni is elkezdett, előzetes aggodalmam a hangerőt és a villódzó fényeket illetően alaptalannak bizonyult. Ez a megkönnyebbülés arra is jó volt, hogy elkezdtem én is élvezni az előadást. A dalok jobbára spanyolul voltak, mégis, a közönség-énekeltetős részeknél ügyesen vizsgázott a sok magyar kislány. Meg nagylány, mert azokból is volt nem kevés! A mögöttünk lévő sorban öt-hat bakfislány ült, teli torokból énekelték az összes dalt (szerencsére nem hamisan), hatalmas átéléssel.
Martina és a barátai folyamatosan emelték a hangulatot. Nagyon szép ruhákban voltak, az átöltözéshez ügyes jelmezek voltak. És itt most megállnék egy picit. A cipők. Te atyaúristen... Martina Stoessel a Wikipédia szerint 165 cm magas, és kb 15 centivel emelték meg a lányt a cipőivel (magas talpú magassarkúk), és ez a lány így táncolt, ugrált, szökdécselt atombiztos stabilitással, 18 évesen, engem lenyűgözött, az biztos.
Egyébként a dalokat az első pár taktus után ismerte fel a közönség, legalábbis az ujjongó visítozás erre utalt. A félresandítások nyomán újra és újra megnyugodtam, hogy a gyerek jól van, és élvezi a koncertet, lelkesen ugrált is, mikor a három fiú az egyik dalhoz megugráltatta a közönséget. Az egész koncertet valami különleges atmoszféra uralta, a fiatal lendület, a latin temperamentum és a közönség kislányos bája keveredett, és azon kaptam magam, hogy morfondírozok: ezt a koncertet már 127-szer lenyomta ez a társaság január óta, hogy a csudába nem unják, nem utálják még? Mert látszott, hogy szívesen csinálják, jól mulatnak ők is közben.
Az egyetlen negatívum, amit éreztem, az az egyik fiúval volt kapcsolatos, aki a szóló dala közben Michael Jackson ihletésű koreográfiát táncolt, na őt beíratnám Bereczki Zoltánhoz néhány óra továbbképzésre, hogy Jacko-sabb legyen az a pár mozdulat. Ámultam viszont a sorozatban Ludmila-t, Violetta riválisát játszó, Mercedes Lambre-n: nagyon nőies, a kijelzőn is átjövő kisugárzása van, szerintem sok apuka miatta nem bánta meg, hogy eljött. Ő pár évvel idősebb Martina-nál, és a mozgása, a mimikája, úgy egyben az egész lány nagyon szexi, vadmacska-típus. Két sorral előttünk egy kicsi lány mellett egy nagypapa-korú férfi tablettel videózott rendületlenül, de Mercedes kisnadrágos dalánál inkább a kivetítőt nézte ő is.
Bár arra számítottam, hogy lesz szünet, de nem volt, egyben lement egy másfél órás, nagyon dinamikus koncert, majd visszatértek még pár dalra, és néhány kedves búcsúszóra - hiszen ez a társaság 4 év közös munka után feloszlik. A tinikből fiatal felnőttek lettek, mennek tovább színészi, énekesi útjukon.
A magyar műsorvezető egyébként Bogi (a We all-os lány) volt, ő köszöntötte a közönséget, ő csinált sikításpróbát a ráadáshoz, és ő tolmácsolta a szereplők elköszönő szavait is.
A legutolsó dal kicsit kilógott a sorozatos dalok közül, de kihagyhatatlan volt: Martina énekelte ugyanis a Jégvarázs című animációs film Let it go című dalát a spanyol és az olasz verzióhoz is, mi spanyolul kaptuk ezt most, a kivetítőn a mesefilm részleteivel. Ezen a dalok én mindig bőgök, és most már azt is tudom, hogy akkor is, ha nem értem a szöveget, khm.
Mindent összevetve egy igazán jó koncertet kaptunk jó zenekarral, remek táncosokkal, és nagyon kedves-bohém énekesekkel. Martina Stoessel egy bájos, de profi előadó, akit csak imádni lehet - csoda, hogy minden kislány körülöttünk olyan akar lenni, mint ő, az ő mozdulatait próbálták utánozni? A Violetta az első igazán gyerekeknek szánt latin-amerikai sorozat, és nyilván jól ki lett találva, de azt hiszem, azért működhet ennyire jól, mert akik szerepelnek benne, azokon látszik, hogy örömmel, szenvedéllyel csinálták. Ha csak annyit tanul meg észrevétlenül belőle a gyerek, hogy a tehetség mellé munka is kell a sikerhez, és hogy lehet szeretni a célhoz vezető utat is, az épp elég.
