A gyereknevelésben az a nehéz, hogy kevés dobása van az embernek: születik egy-két-három gyermeke, és mire kitapasztalná, milyen helyzetekre mik a jó megoldások, hogyan kell bánni fiúval, lánnyal, ilyen és olyan temperamentumú gyerekkel, már vége, nincs több próbálkozási lehetőség. Ha ki-ki negyven, ötven gyereket nevelne fel, a végére már egész jól menne!
Viccet félretéve: a szülőség nagy részében tényleg valami újra reagál az ember, olyanra, ami addig még nem volt, hiszen minden életkor más és más kihívások elé állítja az anyát, az apát. Az első gyereknél ez különösen igaz, a másodiknál már van egy kis tapasztalat, de az nem mindig hasznosítható, hiszen nyilván más a gyerek habitusa, az is számít, hogyha a neme más. Ezért ritka az érzés, hogy a gyereknevelés már olyan jól megy, hogy szinte becsukott szemmel is működne.
Sokkal jellemzőbb, hogy az ember legfeljebb amiatt dicséri meg magát, hogy ahhoz képest, hogy rázós volt, egész jól megoldotta, vagy éppenséggel az az érzése, hogy valamit elszúrt, már csak abban reménykedik, nem helyrehozhatatlanul. Természetes, hogyha az ember úgy néz vissza a gyermekével addig eltöltött idejére, hogy számos hibát, problémát lát, van, amit bán.
A lelkiismeretes szülő persze sok mindent hibának hihet, amiről utólag kiderül, az még belefért, és nem látszik a gyereken a nyoma annak, hogy például nem volt vele mindig türelmes, vagy nem sikerült minden helyzetben következetesnek lenni. De óhatatlan, hogy vannak tényleges sérülések a kapcsolatban. Biztos, hogy nem mindig sikerült megérteni a gyermek igényeit, nem sikerült teljesen egymásra hangolódni, valami bántó volt a gyerek számára, aminek nem látta a szülő a jelentőségét. Gyógyítani való sérülések, sebek minden szülő-gyerek kapcsolatban vannak.
Ebből a szempontból a tizenéves kor egyszerre ijesztő és reményt keltő időszak. Ijesztő, mert a legtöbb gyerek ilyenkor különösen kritikusan szemléli a szülőt, és mindazt, amit kapott tőle, vagy meglátása szerint nem kapott.
Ugyanakkor a gyerek felől érkező visszajelzések (sokszor talán úgy érzi a szülő: támadások) alkalmat is adnak a tisztázásra és arra, hogy javítsanak a kapcsolaton. Lehet, hogy egy kamasszal nehezebb, mert kíméletlen és amellett, hogy sok mindent élesen lát, bizonyos hibákat (a tanárok, a társadalom, a szülő hibáit) felnagyítva, szinte karikatúraszerűen.
De könnyebb is, mert már meg tudja fogalmazni, mi fáj neki, mi zavarja, és elő is hozza ezeket, azaz megmutatja, hol van a gyógyításra váró seb. Egy kisgyereknél gyakran csak következtetni lehet rá, mi miatt is lehet lehangolt, szomorú, és sokszor nem szívesen válaszol. A tizenéves viszont igényli a tisztázást, hogy tudjunk róla, mit hogy lát, miért haragszik.
Érdemes tehát úgy nézni ezekre a helyzetekre, mint kincset érő lehetőségekre! Valóban azok, túlzás nélkül. Ebben az időszakban még megvan az a közelség, egymásrautaltság, ami miatt lehet, és érdemes dolgozni a kapcsolaton. A kölyök sérülékeny, és alakulóban van. Ha tisztázza a szülővel a múltat, és elkezdenek változtatni a kommunikációjukon, akkor meg tud bocsátani, és új lap nyitható. Azaz lehet károkat menteni, hiányokat betölteni.
Tíz év múlva elképzelhető, hogy nyugodtabb hangon lehet majd beszélni vele, de akkor már nem lesz akkora tétje a tisztázásnak, hiszen akkor már lezárult a nevelés időszaka. Akkor már nem a szülő lesz az elsőszámú felelős a boldogságáért.
A rendezés persze egyáltalán nem könnyű munka. Nagyszerű, ha egy szülő annyira nyitottá tud válni a tizenéves szavaira, hogy befogad egy történetet, ami valószínűleg egészen eltér attól, ahogy ő, az anya vagy apa megélte ugyanazokat az éveket. Ha elkezd beszélgetni a kamasszal, biztos, hogy lesz, ami váratlanul éri, amiről nem is hitte volna, hogy úgy élte meg, hogy neki ezt jelentette.
Ez még akkor is igaz, ha elég jó a kapcsolat. Nem tudhatjuk, hogy a másik ember számára pontosan mi számít sokat, és mi az, ami fölött könnyen elsiklik. A szülőnek talán bűntudata van valamilyen hiba miatt, amire a gyerek csak legyint, és sérelemként él benne valami, amire a szülő esetleg nem is emlékszik, annyira nem tűnt fontosnak.
Persze ezek a meglepetések nemcsak a sérelmekre vonatkoznak, jó élmények terén is igaz, hogy kiderülhet: a szülő egy mondata vagy egy közös program rengeteget adott a gyereknek, amiről ő nem is hitte volna.
Maga a megértés a gyógyítás. Az, hogy a gyerek úgy érzi, már nincs egyedül azzal, ahogy ő megélte. Hogy a szülőt érdekli, van türelme és lelkiereje belehelyezkedni az ő látásmódjába, méghozzá anélkül, hogy végül választani kellene, ki látja helyesebben. Gazdagodni fog a kapcsolat, ha a szülő képes befogadni a gyerek látásmódját, még ha gyakran fáj is, hiszen ezzel együtt szembesülnie kell hibákkal, át kell alakítania a saját magáról alkotott képet. De a gyerek meghálálja ezt a figyelmet, és ennek talaján bízhat benne a szülő, hogy a legviharosabb időszakokban is megmarad a jó kapcsolat.
Cziglán Karolina
pszichológus (www.lelki-segely.hu)
