Tinikoromban rengeteget olvastam, bár nagymamám mindig figyelmeztetett: el fog romlani a szemem. A sok olvasástól, de különösen attól, ha túl közel tartom a könyvet az arcomhoz, ha fekve, furcsa szögben olvasok; ha félhomályban olvasok; vagy ha közben a szemembe lóg a hajam. Tény, hogy felnőttként valóban szemüveget viselek, bár mindeddig kételkedtem benne, hogy ez az olvasás miatt van. Az elmúlt néhány évben megjelent kutatások azonban – igaz, csak részben – megerősítik nagymamám intelmeit: ki kell menni a szabadba, különben elromlik a szemed!
A szemüvegesek stréberek?
A kutatók előtt az is régóta ismert, hogy a rövidlátás összefügg az IQ-val és az iskolai végzettséggel, vagyis tudományos adatok támasztják alá a közkeletű előítéletet: a szemüveges gyerekek okosabbak. A rövidlátás ezenkívül az iskolai teljesítménnyel is összefügg: jobban teljesítenek a rövidlátó gyerekek. Ugyanakkor az összefüggés ok-okozati viszonyait illetően nem teljesen egységes a tudományos álláspont. Lehetséges, hogy a rövidlátó gyerekek nem olyan ügyesek a kültéri sportokban, a szemüknek kényelmesebb az olvasás, ezért inkább olvasnak, a sok olvasástól pedig okosodnak. De lehet, hogy épp fordítva van: az intelligens gyerekek sokat olvasnak, a sok olvasás pedig rövidlátáshoz vezet. És az sem kizárt, hogy nincs is ok-okozati összefüggés, hanem csak arról van szó, hogy a rövidlátás és az IQ is öröklődik és a két gén kapcsoltan működik, azaz együtt öröklődik. Olyan kutatás is napvilágot látott, amely szerint a kisiskolás gyerekek körében az IQ és a rövidlátás összefügg, függetlenül attól, hogy heti hány könyvet olvasnak el a gyerekek – vagyis lehet, hogy az olvasásnak nincs is köze a dologhoz.
A legelterjedtebb nézet szerint valószínűleg mindegyik fenti elmélet igaz: az IQ és a rövidlátás összefüggésének vannak örökletes okai is, ugyanakkor környezeti tényezők is befolyásolják azt. A környezeti tényezők közül pedig talán nem is annyira az olvasás, mint inkább a szabadtéri játékkal, sporttal eltöltött idő a kulcsfontosságú tényező.
Ki a szabadba!
A témában már sok kutatás született, ezek eredményeit 2012-ben foglalták össze egy meta-analízisben. A tanulmány összesen 23 kutatás adatait összegezte, amelyek a gyermekkori rövidlátás és a szabadban eltöltött idő kapcsolatát vizsgálták. Ezek közül 8 tanulmány adatait összegezve újra is számolták, így a kutatók összesen több mint tíz ezer gyerek és tini adataival dolgoztak. Az eredmények egyértelműek: minden heti egy óra szabadban töltött idő 2 százalékkal csökkentette a rövidlátás esélyét. A rövidlátó gyerekek átlagosan 3,7 órával kevesebb időt töltöttek odakinn egészséges szemű és távollátó kortársaikhoz képest.
Az adatok szerint a már megkezdődött rövidlátás további romlása is csökkenthető, ha gyorsan elkezdünk minél több időt a szabadban tölteni. A kutatók szerint tehát a válasz egyértelmű: a gyerek töltsön minél több időt a szabadban, ha pedig rövidlátó, akkor még annál is többet.
A magyarázat a szakemberek szerint a természetes fény és a távolba nézés: ez a két faktor az, amitől olyan értékessé válik a szabadban töltött idő a szemünk számára. A kutatók eredetileg arra számítottak, hogy az olvasás, számítógépezés vagy tévézés szerepe is megmutatkozik majd eredményeikben, vagyis kiderül, hogy ezek a tevékenységek rontják a látást – de nem ez történt. Az összegző tanulmány szerint csak az volt a fontos, hogy mennyi időt tölt a szabadban a gyerek – hogy a bent töltött időt éppenséggel barkácsolással, szobabiciklizéssel vagy olvasással tölti, az a rövidlátás szempontjából mindegy volt.
Evolúciós oka lehet
A rövidlátás, az IQ és a szabadban töltött idő összefüggéseire többféle magyarázat is létezik, amelyek nem zárják ki egymást – vélhetően mindegyikben van némi igazság. Egyrészt, az emberi szem evolúciója évezredekre nyúlik vissza, és ezalatt az idő alatt többnyire kültéren, messzire kellett vele néznünk – a képernyők és a széles körben elterjedt olvasás csak az elmúlt pár évtized találmánya. A képernyőn vagy papíron lévő betűk és ábrák követése a szemünktől állandó, aktív munkát kíván: a szemlencsének sokáig alkalmazkodnia kell egy fix távolsághoz (ahhoz, ami a papír/képernyő és a szemünk között van), és a szemlencsefüggesztő rostok emiatt megnyúlhatnak – ez főként a fejlődésben lévő szemet érinti. Magyarul, a szemünknek nem tesz jót, ha sokáig – naponta órákig - fókuszálunk vele a közelben lévő, fix pontra.
A másik, ámbár igen hasonló evolúciós teória szerint inkább az a baj, hogy modern világunkban nem éri elég inger a szemünket. Az inger alatt itt részben a közelre és távolra nézés folyamatos váltakozását, részben a fényviszonyok változását, részben pedig a mozgó elemeket értjük. Az őskorban ugyanis változatos, színes, mozgó környezetet kellett megfigyelnünk: dzsungelt, szavannát, benne közeli és távoli célpontokkal. A modern ember ezzel szemben állandó fényviszonyokkal rendelkező, mesterséges fénnyel megvilágított helyeken tölti idejének jelentős részét, és ehhez nem kell olvasni, elég, ha szimplán beltéren vagyunk: a szobánk ugyanis biztosan nem nyújt annyiféle mozgó, közeli, távoli, változatos látványelemet, mint mondjuk egy erdő. Ez a jelenség régóta ismert: a tengeralattjárók legénységénél is gyakori a rövidlátás, de rövidlátóvá válnak azok a kismajmok is, akiket állatkísérletben csak közelre engednek nézni.
A kültéri játék és sportok ebből a szempontból hatalmas előnyt jelentenek: ezalatt ugyanis több irányba nézünk, több inger éri a szemünket, gyakrabban kell váltani távolba és közelre nézés között és több mozgó elem is, mint a szobában. Azaz, ha egy mód van rá, vigye a gyereket ingergazdag, mozgalmas kültéri környezetbe – legyen az akár hegyi túra, akár a lakótelepi játszótér.
