A sokak által kedvelt Apapara blog szerzője, Szél Dávid pszichológus első könyve idén júniusban, a könyvhétre jelenik meg. A szerző kétgyermekes apuka: egy négy éves kisfiú és egy öt hónapos kislány édesapja. Blogjában - és előkészületben lévő könyvében is - a modern apukák kalandjait és problémáit járja körül, miközben időnként társadalmi problémák is helyet kapnak. Lesz majd könyvbemutató is, dedikálás pedig a könyvhéten lesz, a Vörösmarty téren az Európa Könyvkiadó standjánál június 6-án, 11 órakor.
Addig is, Szél Dáviddal beszélgettünk oviról, pelenkáról, neveléspszichológiáról, feminizmusról és a mai, magyar értelmiségi apukák mindennapjairól.
Milyen apuka szerettél volna és szeretnél lenni? Mennyire sikerül?
Csak azt tudtam, hogy majd szeretnék apa lenni, de hogy milyen, azon nem sokat gondolkodtam. Biztos ilyen közhelyek jutottak volna eszembe, hogy jófej, higgadt, türelmes szeretnék lenni. Azt is tudom, hogy nem akartam nagyon megváltozni, nem akarom most sem, hogy egész más legyen az életem, mint a gyerekeim születése előtt volt. Persze, jóval kevesebbszer érek rá a barátaimmal találkozni, de azt hiszem,a személyiségem nem változott. Ugyanolyan ruhákat hordok, ugyanolyan zenéket hallgatok, ugyanazok a könyvek érdekelnek, ugyanúgy gondolkodom társadalmi kérdésekről, politikáról, ugyanabba a nőbe vagyok szerelmes. Bár az is igaz, hogy ha nem lennék apa, akkor mi most aligha beszélgetnénk.
Azt pedig, hogy milyen apa lettem, nagyban meghatározza, hogy álmos vagyok-e, illetve, hogy a gyerekeimre jutó, a gyerekeimre szánt időt tényleg rájuk szánom-e. Végül azon, hogy az ő tempójukat és az én tempómat mennyire tudom összeegyeztetni.
Most már sokkal könnyebben bocsátok meg, sokkal könnyebben felül tudok magamon, a saját hülyeségeimen emelkedni, de ez még mindig messze van az ideálistól.
Mi a legjobb az apaságban?
A legjobb érzés, amikor az utcán a fiam odarohan hozzám, és a nyakamba ugrik. Nagyon szeretem, amikor megölel, nagyon jó látni, hogy milyen figyelmes és érzékeny, hogy mennyire fontos neki már most a húga. Persze, ha majd elveszi, vagy tönkreteszi a játékait, akkor ez majd meg fog változni, de most még elég idilli a kettejük közötti viszony. Ezt is nagyon jó megélni.
Mit tanácsolnál a leendő apukáknak?
Azt hiszem, az idő a legfontosabb. Hogy azt tényleg adjuk oda a gyerekünknek. És akkor vannak még a sztenderdek: figyelem, türelem, hitelesség, empátia, humor, ilyenek.
Térjünk a lényegre: nálatok ki pelenkáz?
Ha nem kellemes egy feladat, akkor miért kéne csak az egyikünknek csinálnia? Sosem értettem az olyan érveket, hogy nem mosogatok, mert nem szeretek. Kit érdekel? Csomó szar házimunka van, amit senki se szeret. Hangos, büdös, koszos, fárasztó.
De nem menekülök a kérdéstől, igen, a feleségem többet pelenkáz, mert most még ő van itthon, de ha én is itthon vagyok, akkor az pelenkáz, aki megérzi, hogy kell. Egyébként szerintem kifejezetten jó dolog pelenkázni, az anyatejes kaka egyáltalán nem büdös, a kajás annál inkább, de akkor arról meg kiválóan lehet beszélni, affektálni, teátrálisan debüdös-özni. És hát az is van, hogy az emberek minimum ambivalensen állnak a szarszaghoz, erről lesz is a könyvben egy fejezet.
A ti családotok nagyban különbözik a "klasszikus" családmodelltől, amelyben apa hozza a pénzt, anya feladata a gyerekek és a háztartás. Anno a feleséged viszonylag hamar visszament dolgozni, és te is kiveszed a részedet az otthoni teendőkből. Te szeretted volna, hogy így legyen? Vagy a feminista feleséged kényszerített?
Semmi harcosság sincs ebben, csak hiszünk az esélyegyenlőségben, vagyis, ha úgy tetszik, mindketten feministák vagyunk. Ettől pedig teljesen független az, hogy nem szoktunk egymásra kényszeríteni semmit sem. Családi döntések vannak. Megbeszélések vannak. Azt sem tudom, mi az a viszonylag hamar. Az országos átlaghoz képest korán. Az európai átlaghoz képest későn. A mi normáink szerint épp jókor. Másfél éves volt a fiunk. Hamar megszerette a bölcsődét, még most is sztorizik róla, pedig lassan középsős lesz.
Egyébként sok szempontból sem tudok a kérdésre érdemben válaszolni. Egyrészt sosem lesz olyan munkám, amivel egyedül el tudnám tartani az egész családot. De ez az áhított klasszikusság egyébként is aligha létezett Magyarországon, a szocializmus alatt teljes foglalkoztatottság volt, azóta meg csak egy nagyon szűk elit engedheti meg magának azt, hogy csak az egyik dolgozzon. De ott az, aki nem dolgozik (legtöbbször a nő), unatkozik, pótcselekszik, nem igazán önmegvalósít. Pláne amikor megnőnek a gyerekek.
Szóval azon túl, hogy szükségünk van a feleségem fizetésére is, ki vagyok én, hogy azt mondjam, hogy a feleségem ne akarjon dolgozni, ne akarjon azzal foglalkozni, amivel akar, amit szeret, ami érdekli, másrészt engem sem csak este 8 után érdekelnek a gyerekeim, hanem délután is, sőt, néha délelőtt is.
Arról nem is beszélve, hogy azt is abszurdnak tartom, hogy még ha dolgozik is egy családban az anya, ha gyerek beteg, ő marad otthon. Nyilván e mögött is az macsó attitűd van, hogy egy férfi túl fontos munkát végez ahhoz, hogy hiányozzon a munkahelyéről.
Az is érdekes, hogy valahogy ezeket a kérdéseket egy nőtől sosem kérdezik meg. Miért ne akarnék minél több időt lenni a gyerekeimmel? Nem spermadonor vagyok, hanem az apa.
Mi ennek a felállásnak az előnye?
Hogy a gyerekeim szempontjából van-e előnye, azt nem tudhatom. A gyerekek ugyanis nem relativizálnak, nem fognak azért engem jobban értékelni, mert többet vagyok velük, mint egy másik apuka. Ők azt nézik, hogy ha tegnap korán itthon voltam, akkor ma miért nem.
De én sem előnyszerzési vágyból csinálom úgy, ahogy csinálom, hanem azért, mert így tudom. Rosszul érzem magam, ha keveset vagyok a gyerekeimmel. De nem (csak) azért, mert egy ősapa vagyok, hanem azért is, mert a szülőség, minden jóságával együtt tök fárasztó dolog, miért ne csináljuk közösen, minél inkább együtt.
Szakmádat tekintve pszichológus vagy, így gondolom, szakmai szemmel is nézel a gyereknevelésre. Mit gondolsz a "necces" témákról? Természetes szülés vagy császár, szoptatás vagy tápszer, hordozás vagy babakocsi, együttalvás vagy külön szoba? Egyáltalán fontosak ezek?
Nem, ezek egyáltalán nem fontosak. Tökmindegy, hogy tolod vagy hordod, tápszerezed vagy szoptatod, kiműtik belőled, vagy megszülöd. Hosszú távon mindegy. A társadalom általi nyomasztás, a normaképzés és a bűntudat, az a nem mindegy. A társadalom részéről nulla megértés van, ha bármit is másképp csinálsz, mint bárki. Akármit is jelent a másképp és akárki is a bárki. Ha előkapod a melled, akkor amazon vagy, ha elfordulsz, akkor prűd. Kell némi arrogancia és magabiztosság a társadalmi nyomás ellen. A legfontosabb pedig a hitelesség. Hiába hordozol, ha feszengsz közben. Ordítva és neurotikusan rángatózva hordozni pedig pont ugyanolyan rossz, mint ordítva rángatni a babakocsit.
Anyaként nem szeretném, ha mostantól mindig háttérbe szorulna a férjem. Nálatok hogy van ez? Van olyan, hogy féltékeny vagy a gyerekekre?
Féltékeny inkább azért szoktam lenni, mert a gyerekeim többet igénylik az anyjukat, mint engem, de ezért leginkább a helyzetre haragudhatok. Ha pedig valamiért kevesebbet kapnék a feleségemtől, akkor azért aligha haragudhatnék, neheztelhetnék a gyerekeimre. A filmekben sem értettem soha az ilyen megcsalós jeleneteknél, hogy miért arra haragszik a megcsalt, akivel megcsalták. Rányit a másikra, megmagyarázom, félreérted, majd megveri azt, aki az egészről a legkevésbé tehet.
Egyébként meg azt is gondolom, hogy egyrészt jó, ha az anya idővel visszatér a feleség-/nő-szerepbe, mint ahogy az is legalább ilyen fontos, hogy a férj apa is legyen, ne csak férfi. Ha ez megvan, akkor bizonyára jobban észre fogják venni egymás jogos igényeit, szükségleteit, legyen szó megértésről, törődésről, szexről vagy épp a vágy elutasításáról.
Beszéljünk az oktatási rendszerről is, többször is kritizáltad az óvodákat. Mi a baj velük? Ha ennyire rosszak, nem kéne akkor mégis otthon maradni a gyerekkel hatéves korig?
A gyerekeknek legalább annyira szükségük van a szociális ingerekre, mint a szülőknek. A kortárs kapcsolatok életkortól függetlenül rendkívül fontosak, szóval továbbra is az intézményesítés mellett vagyok. Az más kérdés, hogy a jelenlegi oktatási rendszert – de nem feltétlenül a benne dolgozó pedagógusokat – sok szempontból alkalmatlannak tartom.
Az egyik bajom, hogy a rendszer végtelenül hierarchizált és centralizált. A családok nem partnerek, az oktatási rendszer intézményei nem szolgáltatásokat nyújtanak, nem ők vannak értünk, hanem fordítva. Ezt a legtöbb esetben egy felülről támogatott attitűdnek tartom, ami minden fórumon megnyilvánul. Beiratkozáskor, évnyitókor, amikor a gyerekkel valami probléma van, amikor valami változás van az intézményben. Mindezt csak tetézi, hogy a pedagógusok kettős nyomás alatt vannak, felülről valódi, alulról, a családok részéről viszont sokkal inkább egyfajta megélt nyomásról van szó. És akkor még szóba se került a megbecsültség és a megfizetés teljes hiánya.
A másik bajom, hogy a gyerekeken letolják ugyan a pedagógiai programot, de a pszichológiára, a gyerekek lelki fejlődésére, illetve az arra való reflexióra nincs se tér, se idő, se felkészültség. A gyerekek csak a legritkább esetben kapnak visszajelzést arra vonatkozóan, hogy milyenek ők.
Végül, de ez már tényleg szőrszálhasogatás, az iskolák egy múlt századi eleji koncepció alapján épültek. Ezekben az épületekben egyszerűen nincs lehetőség a közösség erejének megismerésére, kihasználására, nincsenek valódi közösségi terek, az osztálytermekbe a székek, a padok és persze a létszám miatt szintén nem lehet csapatként, osztályként működni, a folyosók meg egyszerűen túl szűkek. Egymás mellett menni csak két embernek lehet, futkorászni meg egyenesen tilos.De persze ez is a koncepció része: így mindenki kényszerítve van a szabályok betartatására.
A lényeg, hogy a gyerekek nem lehetnek gyerekek.
Itt ez a jelenség, hogy ma már egyre több apuka veszi ki a részét a gyereknevelésből, neadjisten ő megy el gyesre. Ugyanakkor a klasszikus pszichoanalitikus teóriákban mindig nagyon hangsúlyos az apa és az anya különbözősége. Apaként és pszichológusként mit gondolsz, a nemi szerepek ilyenfajta összemosódása nem árt a gyereknek?
A klasszikus pszichoanalízis eléggé macsó cucc, a nőkről az Ödipusz-komplexuson kívül nem annyira vett tudomást; némi leegyszerűsítéssel csak apa, pénisz, fallosz és libidó van, a fejlődéspszichológia pedig megfeledkezik a férfiakról, a kötődés kialakulásáért kizárólag az anya a felelős. Szóval az alapelméletek egyike sem foglalkozott egyszerre mindkét nemmel, egyszerre mindkét szülővel.
Úgyhogy nem. Továbbra sem hiszek a nemi szerepekben. A gyerekek nem ismerik a nemi sztereotípiákat, nem kapcsolják őket össze a szüleik nemiségével. Nekik mindegy, ki teszi őket tisztába, ki főzi a kaját. A fiam nem lepődik meg azon, hogy én főzök többet, neki ez a normális, ő ebbe született bele.
Aki olvasta a blogot, annak fog bármi újat nyújtani a könyved?
Szerintem egész más egy-két-háromhetente, a monitor előtt ülve elolvasni egy bejegyzést, mint egyben kiolvasni egy könyvet. Én most megtettem, és engem is meglepett, de a könyvnek van íve, olyan, mintha vinné az olvasót valahová. A bejegyzéseket egyébként átszerkesztettem,. Elekes Dóra, a könyv szerkesztője pedig fantasztikus munkával úgy csiszolta a mondataim stílusát, hogy közben még mindig olyan, mintha én írtam volna őket. Aztán sok fejezetbe tartalmi újdonság is került, sőt, néhánynak az üzenetét is átformáltam. Van két olyan fejezet is a könyvben, ami a blogon nincs. Tehát szerintem tényleg más lesz a könyv adta élmény. Ja, és szerintem az illusztrációk is ügyesebbek lesznek a könyvben.
