Az egyik lehetséges félreértelmezése a tizenéves gyerek partnerként való kezelésének, ha a szülő olyasmit is az orrára köt, amivel nem kellene foglalkoznia, mert túlzottan megterhelő számára vagy felkavarja. Felkavaró például, ha a szülők túlságosan beavatják kettőjük kapcsolatának részleteibe, mert neki másfajta viszonya van velük. Neki ők anyu és apu, megterhelő minden olyan információ, ami túlzottan intim, vagy a rá nem tartozó, kétszemélyes konfliktusaikról szól. Ugyanakkor sok mindent érzékel a gyerek, ha baj van, azt úgysem lehet titokban tartani. Nagy kérdés, mit, hogyan osszanak meg a gyerekkel a szülők.
Vannak helyzetek, amikről muszáj beszélni a gyerekkel. Ilyenek a komolyabb konfliktusok, a válás, a szétköltözés. Ne onnan szerezzen tudomást a gyerek arról, hogy apa elköltözik, hogy látja, ahogy összecsomagol és távozik. Az sem kezelhető a gyerek számára, ha abból meríti információit a szülők közti feszültségről, hogy anya már a nappali kanapéján alszik, vagy, hogy üvöltöznek egymással. Ha (még) nincs szó különválásról, de valamiféle krízist él át a pár, nagy dilemma, hogy terheljék-e ezzel a gyereket. Úgy semmiképp se, hogy a szeme előtt játsszák le!
Érthető, ha forrnak az indulatok egy megcsalás vagy más sérelem miatt, de a gyerek számára borzalmas a szobájában kuksolva hallgatni a kiabálás átszűrődő hangjait. Akkor is nyomasztó, ha már nem kisgyerek, hanem tizenéves, mert nincs hatással a helyzetre, de átéli a szülők közt megjelenő agressziót, és a válás, azaz a család szétesése miatti félelmet. Ráadásul, ha ő veszik össze valamelyikükkel, azaz ő a konfliktus egyik szereplője, valahogy le lehet zárni a vitát. Ezzel szemben, a szülők közti feszültségnek a gyerek számára nincs feloldása. Annyit érzékel, hogy halkulnak a hangok, ez azonban nem ad megkönnyebbülést, hiszen nem okvetlenül jelenti a feszültségek oldódását.
Ám egy komolyabb krízisnek úgyis vannak látható jelei. Kevesebbet szólnak egymáshoz a szülők, elmaradnak a szeretetteljes érintések, érzékelhető a rosszkedv, esetleg kisírt szemeket lát a gyerek. Sem tagadni nem szabad a krízist, sem nagy feneket kerítve neki, teátrálisan tálalni. Egyszerűen legyünk őszinték a hétköznapi kommunikáció során, és ennek részeként beszéljünk a problémákról!
Ha a gyerekben kialakult az a bizalom, hogy lehet kérdezni, akkor valamilyen módon meg fogja tenni ezt, hiszen nyomasztja, hogy történik valami, amit nem ért. Lehet, hogy ez egy kínosan viccelődő megjegyzés lesz arról, hogy milyen síri hangulat van itt ma, lehet, hogy egy aggódó kérdés, miért vörös anya szeme, mintha sírt volna. Talán technikai köntösbe bújtatva azt kérdezi, ma is olyan későn jön-e haza apa, mint mostanában mindig.
A szülőnek az adott pillanatban kell ráéreznie, van-e helye annak, hogy a válaszba beleszőjön valamit kettőjük problémájáról. Ha úgy érzi, a gyerek érzékeli, hogy baj van, feszült emiatt, és tulajdonképpen ebben vár kapaszkodót, mindenképp adja meg ezt!
A lényeg, hogy nem kell részletekbe menni, és nem szabad a gyereket használni lelki szemetesládának, vagy párterapeutai szerepbe helyezni! Érződjön a válaszból, hogy ez a szülők feladata, amit kezelni is fognak, és neki, a gyereknek nem dolga megoldani a problémát! El lehet mondani, hogy „apával/anyával az utóbbi időben többet veszekszünk, vannak nézeteltérések, amik feszültséget okoznak köztünk, de megpróbáljuk megérteni egymást”. Ha a gyereknek ennyi nem elég, és kérdez, válaszoljunk, de ne vonjuk be harmadik szereplőnek!
Csábító lehetőség, hogy az önértékelésében összetört fél megossza a gyerekkel, hogy a szülőtárs megcsalta. A sértettségével, és annak feldolgozásával, mi vezetett idáig, és hogy mászhatnak ki a krízisből, azonban nem a gyereknek, hanem nekik van dolguk. A gyerekben konfliktust okozhat az információ, mert érezheti, hogy a megcsalt szülő lojalitást vár tőle, azt, hogy vele együtt haragudjon a másikra. De ez nem elvárható, mert attól még neki ugyanúgy az apja, anyja, és nem ebben a kapcsolatban csalt az illető, más szóval nem őt csalta meg.
Valójában a szülő viszonyulásában dől el a lényeg: attól még, hogy nézeteltérése van a párjával, eltávolodtak egymástól, esetleg odáig jutottak, hogy valószínűleg nem tudják folytatni a kapcsolatot, tudjon valamiféle elfogadással, tisztelettel fordulni felé, mint afelé az ember felé, akit ő választott, aki élete egy szakaszán társa volt. Ha ez megszűnik, és a cél nem a tisztázás vagy békés szétválás, hanem a másik legyőzése, megsemmisítése, akkor nincs az az ügyes kommunikáció, ami megelőzhetné, hogy komoly sérülést okozzon a gyereknek. Hiszen az ellenfél az ő anyja vagy apja. Ha nem is állítjuk nyíltan választás elé, a szülő gyűlölete szüli a helyzetet, hogy nem lehet egyszerre mindkettőhöz lojálisnak lenni.
A legfontosabb abban, hogyan kommunikáljunk a gyerekkel a konfliktusokról, hogy mindig az ő szükségletei lebegjenek a szemünk előtt, azaz ne használjuk őt fel, hanem nyújtsunk támaszt, mutassunk fel átlátható viszonyokat. Ez gyakran nem könnyű, mikor forrnak az indulatok, felrobbanna a szülő a feszültségtől. Vállalható a harag, a szomorúság, csak ne a gyerek legyen ebben a támaszunk!
Cziglán Karolina
pszichológus
