A kölyökkorral együtt járó egyik fontos változás, hogy a fiatal egyre nagyobb magánszférát igényel. Ennek több vetülete is van: szüksége van saját térre, ahova mások nem, vagy csak az engedélyével lépnek be, és szüksége van gondolatok, fantázia terén is privát területre.
Az egyik legelső terület, ahol a tizenéves megköveteli, hogy másképp viszonyuljon hozzá a szülő, mint addig, az a saját teste. Nincs általánosan érvényes előírás arra nézve, hogy hol vannak a határok, ez családonként és egyénenként változó. Van fiatal, aki jobban viseli, sőt igényli a testi érintést, és belefér neki a puszilkodás, ölelgetés, buksi simogatás, míg más akkor is elhessegeti a betolakodót, ha csak a karjához ért.
Sokaknál csak az ellenkező nemű szülőre vonatkozik a tabu: például a lány hagyja, hogy anyja megölelje, de apjától már nem fogadja. Vannak családok, ahol az a norma, hogy már nyolcévesen sem fér bele semmiféle meztelenkedés egymás előtt, van, ahol egész életükben bejárkálnak egymáshoz a fürdőbe. A lényeg éppen az, hogy nincs előre megírva, hol kell meghúzni a tizenéves magánszférájának határait, hanem az a jó, ha ezt közösen alakítják ki, és figyelembe veszik a kölyök kívánságait.
Előfordulhat, hogy a kamasz olyasmit is elvár ennek címén, ami már terhes a családnak, például, ha a fiatal a közös családi képen sem szeretne szerepelni, az érthető, hogy bosszantja a szülőket. Pedig tulajdonképpen ez is a saját test feletti önrendelkezés témája. Általában igaz, hogy aki érzi, a szülei megpróbálják tisztelni a testi határait, nem fog teljesíthetetlen elvárásokat támasztani. Amikor egyszer-egyszer, talán éppen a környezet teszteléseként mégis megteszi (például csak azért sem hajlandó odaállni a csoportképhez), akkor jól járnak a szülők, ha nem mennek bele a vitába, és így bízhatnak benne, legközelebb nem lesz ebből probléma.
Éppen a fotózás körül sok családban alakul ki feszültség: sok kamasz nem szereti, ha fényképezik, ugyanakkor a szülő ebből az életkorból is szeretne emléket megőrizni, és talán nem is érti, mi az oka az érzékenykedésnek. Két dolog egyszerre játszik közre: a gyereket zavarba hozhatják a gyors testi változások, maga sem szokott hozzá „új” külsejéhez, ezért, noha talán több órát nézi magát a tükörben, mégsem hagyja magát fotózni, videóra venni. Nem szeretné, hogy az ő kontrollján kívül eső felvételek készüljenek, olyanok, amik nem mutatnak róla előnyös képet, mégis bármikor bárki láthatja. A másik tényező, hogy növekszik az autonómia iránt igény is, amiből fakad, hogy a privát szférájába való behatolásnak érzi a kéretlen kattintgatást.
A privát szférához a szoba és a tárgyak is hozzá tartoznak. Lehet, hogy anyuka nem érti, miért ne kaphatná fel kamasz lánya kabátját, mikor leszalad a boltba, mikor éppen egy méretük van, és az övé nincs kéznél, de mégse tegye ezt engedély nélkül!
A szobába se lépjünk be a gyerek tudta nélkül, és persze ne olvassunk bele levelezésébe, pláne a naplójába! Adódhat olyan pillanat, mikor nagy a kísértés. Érezheti úgy a szülő, hogy egészen eltávolodtak egymástól a gyerekkel, nem tudja, mi jár a fejében. Aggódhat miatta, mert meglehet, azt érzi, nincs jó passzban a fiatal, viszont nem osztja meg vele gondjait. Érthető motiváció, hogy szeretne megnyugodni. Az ilyen lépések (például a naplóba való beleolvasás) viszont úgyis mindig kiderülnek, és komoly bizalmi válságot okoznak. Nem éri meg. Inkább bízzon a szülő az addig kialakult kapcsolatban, és jelezze, hogy rendelkezésre áll bármilyen baj esetén! Jelezheti, hogy érdekli, mi van a gyerekkel, de ne próbálja kierőszakolni, hogy beavassa őt a fiatal, mert az csak ellenállást fog kiváltani!
Felmerülhet a kérdés a szülőben: vajon nem fog-e visszaélni a kölyök azzal, ha a szülő mindenhonnan kint marad, ahova nem akarja beengedni. Ha nem megy be a szobájába, a vodkásüveget és cigit, füvet sem fogja észrevenni. Ha a gyerek egyre lehangoltabb, de nem árulja el a szülőnek, mi a baj, olyan baráti, párkapcsolati hatás alá kerülhet, amiből akár baj is származhat, például valami rosszba viszik.
Ezek a szülői félelmek teljesen érthetőek, de azt kell elfogadni, hogy ennek az életkornak éppen az a sajátossága, hogy már nem hat a szülő olyan direkt módszerekkel, mint korábban. Valamiféle kontrollra továbbra is szükség van, de ez megvalósítható úgy is, hogy megtartjuk a gyerek határait, és nem kutakodunk a cuccai között.
Lehetnek a szülőnek elvárásai (igaz, ezek jó, ha tárgyalás következtében alakulnak ki), és kell, hogy legyen következménye ezek megszegésének. De abban, hogy a gyerek beavat-e a szorongató gondolataiba, félelmeibe, hogy valaki fájdalmat okozott neki, hogy segítséget igényel, a bizalmi kapcsolatra alapozhatunk: ezen a területen nem működik a tekintélyelvűség, az erélyesség.
A kamaszkor tehát annak is a tesztje, hogy a szülő bízik-e addigi kapcsolatukban, abban, hogy tudott olyan jó szülő lenni, hogy a gyerek nem megy bele őrültségekbe, és hogy jelzi, ha segítségre van szüksége. Ha jobban belegondolunk, ez már nemcsak arról szól: bízom-e a gyerekben, hanem hogy bízom-e magamban, mint szülőben.
Cziglán Karolina
pszichológus
