Számos kritikával illetik a tizenéveseket, ezek közül az egyik, hogy hajlamosak füllenteni. Vajon tényleg így van? És ha igen, mi az oka, és mit kezdjünk vele?
Két esetben kell a hazugsággal/igazmondással kapcsolatban aggódni a tizenéves miatt: ha mindig mindenről megosztja a teljes igazságot a szüleivel, és ha össze-vissza hazudozik, nem lehet tudni, melyik szavának higgyünk. Utóbbi nevezhető egyfajta tünetnek is: tünete annak, hogy valami komolyan megsérült a gyerekkel való kapcsolatban. Jobb esetben ez valami feszültség kifejeződése, egy vészjelzés, annak közlése, hogy „figyeljetek rám, mert baj van, segítségre szorulok!”.
Rossz esetben személyiségzavar előrejelzője is lehet: aki azért hazudik, mert az érdekei ezt kívánják, és nem érez ebben semmiféle problémát, várhatóan későbbi életében is ezt az érdekvezérelt működésmódot fogja megvalósítani, ez pedig annak a jele, hogy nem épültek be kellőképp a morális gátak. Viszont fontos arra figyelni, hogyha a kamasz titkolózik, bizonyos kérdésekben füllent, arra ne reagáljon úgy a szülő, mintha egy gátlástalan, leendő bűnözővel állna szembe! Azaz ne keverjük össze a kamaszlázadást az antiszociális személyiséggel!
Amikor azt mondjuk, aggodalomra ad okot, ha mindig tökéletesen őszinte a tizenéves, az persze nem jelenti, hogy mindenképp fontos dolgokban kell rendszeresen hazudnia ahhoz, hogy megnyugodjunk. Hanem azt, hogy ennek az időszaknak fontos feladata az önálló személyiség kiépítése, ennek a védelme, a határok meghúzása, és ehhez hozzátartozik, hogy a gyerek nem akarja, hogy mindenbe belelásson a szülő.
Lesznek titkai, és lesz, amit csak azért nem pontosan a valóságnak megfelelően mond el, hogy megélhesse a kontrollt afölött, miről tud a másik vele kapcsolatban, és miről nem. Ezzel akár magát is zavarba hozza: előfordul, hogy füllent a kölyök, és ő sem tudná megmondani, miért tette. Sok esetben az igazság nem lett volna semmivel rosszabb, mint amit helyette mondott. Ilyenkor benne is feszültséget kelthet, hogy nem érti saját magát. Holott van értelme annak, amit tett: azt szeretné, ha már nem lenne olyan átlátszó, átlátható az élete, mint gyerekként. Ezt szolgálja az is, mikor nem válaszol: „Hova mész?” „Sehova.” – szól a klasszikus tini válasz. Ha azt mondja, könyvtárba, miközben uszodába, vagy épp fordítva, az is arról szól, ne tudják mindig, hol van. Szeretne privát szférát, ahogy a felnőtteknek is van.
Persze vannak területek, ahol különösen nem szeretne a gyerek őszinte lenni. Jó, ha párhuzamosan halad a gyerek önállósodási törekvése, és a szülő felismerése azzal kapcsolatban, hogy nem mindenről kell tudnia, nem mindenre kell rákérdeznie. A szex és szerelem ilyen téma.
Az ovistól talán még megkérdezzük csipkelődve, melyik a leghelyesebb lány vagy fiú a csoportban, de kamasz szülőként jó érezni, hogy már nem minden tartozik ránk. Persze, szabad érdeklődni, hogy csinosak-e az osztálytársak, de ne várjuk, hogy ezzel kapcsolatban igazán fontos dolgokba, a legintimebb érzéseibe avat be minket. Ha a gyerek mesél, örülhetünk, hogy ilyen bizalmas a kapcsolatunk. De akkor kezeljük is bizalmas információként, és ne hozzuk fel tágabb körben, például a nagycsalád előtt, hogy Pisti fiunknak nagyon tetszik a kis Zsuzsi!
Felvetődik, mennyire engedje a szülő a gyereknek a titkolózást, és hogy reagáljon, ha sejti, vagy tudja, nem mond igazat. Rendben van, hogy érti, ez az önállósodás része, mégis érthető a szülő is, ha továbbra is elvárná az igazmondást, és irritálja a hazudozás. Jó megoldás lehet, ha komolyan beszélnek erről, és lefektetik a szabályokat, különösen, ha túl gyakran merül fel a hantázás problémaként.
Az a szülő várhat el őszinteséget, aki megadja a megfelelő szabadságot is. Kettőn áll a vásár: a szülő is befolyásolja, mennyire könnyű vele őszintének lenni. Ha a gyerek jelezheti, hogy valamit megtartana megának, és olyan témáról van szó, amiről valóban nem feltétlenül kell tudnia a szülőnek (azaz nem arról, kirúgták-e az iskolából), és a szülő nem sértődik meg, és nem is fújja fel, mondván „értem, akkor ez egy titok”, akkor bízhat benne, és el is várhatja az őszinteséget a rá tartozó kérdésekben.
Ha mégis hazudik a gyerek, és a szülőt ez bántja, a legjobb megoldás, ha ezt határozottan jelzi, de nem kezd az igazság nyomozásába. Ha például cigiszag van a gyerek szobájában, de állítja, nem gyújtott rá, jobb egy mondat arról, nem örül most ennek, mert fontos neki a gyerek egészsége, de még egy „ne nézz hülyének, fiam” is sokkal jobb, mintha a szülő kipakoltatná a gyerek táskáját, és feltúrná a szekrényeit. Utóbbival játszmát kezd, aminek tétje: ki tudja megalázni a másikat. A szülő buktatja le a gyereket, vagy a gyerek teszi lóvá a szülőt. Ebbe jobb bele sem kezdeni.
Akár ritkán füllent a kamasz, akár gyakran hazudik, mindkét esetben akkor van esélye a szülőnek adekvátan kezelni a helyzetet, ha nem csinál belőle hiúsági kérdést. Ha túllát a „hogy mer a szemembe hazudni, hát mit képzel magáról!” megközelítésen, akkor tudja tisztán látni, mekkora súlya van a füllentésnek, és hogy kellene rá reagálni.
Cziglán Karolina
Pszichológus
