Azért fontos, hogy tisztában legyünk a gyerek fejlődési sajátosságaival, mert különben könnyen előfordul, hogy problémaként kezelünk olyasmit, ami szükségszerűen következik az életkorából. Sok szülő megijed, mikor a gyerek –szerinte- túlzott érdeklődést mutat a nemiség iránt, vagy olyan dolgokat mond, tesz, amik felnőtt értékrend alapján elítélendők lennének. Arra gondolnak: „Te jó ég, mi lesz később, ha már most ilyen ez a gyerek? Hiszen most még olyan ártatlannak kellene lennie!”
A kisgyerek is szexuális lény
Freud annak idején sokkolta a világot azzal a gondolattal, hogy a szexualitás nem a kamaszkorban pattan elő a semmiből, hanem a születés pillanatától folyamatosan bomlik ki. Azóta sok idő eltelt, mégis vannak szülők, akik megijednek attól, hogy a gyerek, ahogy a világgal, és a teste többi részével, úgy nemi szerveivel is megismerkedik. Próbálgatja, megtapasztalja, hogy ez kellemes, és érthető módon nem tudja még, hogy „nem illik” mások előtt hódolni ennek az élvezetnek. Éppen az ártatlansága miatt dörzsöli, simogatja magát, hiszen neki ez ugyanolyan természetes, mint ahogy a különféle hangok kiadása, a lábakkal való kalimpálás is öröm.
Már gyereknek is erkölcstelen volt: két évesen hazudott!
Többféle gyermeki hazugság van, egy biztos, mindenki „hazudik” gyerekként, bár inkább fogalmazzunk úgy, hogy nem mond igazat, mert ez másfajta hazugság, mint a kamaszé, felnőtté. Persze, hogyha megkérdezzük, ő törte-e össze a vázát, és olyan arccal, hangon, ami sugallja: „jaj neked, ha igen”, akkor rávágja, hogy nem.
Érti, hogy ez a megúszós válasz, azt viszont még nem látja át, hogy hosszútávon nincs értelme a hazugságának, mert úgyis tudni fogják, ki törte össze, és az őszinteség enyhítő körülmény lenne. Mi is legyünk őszinték: a felnőtt igazmondása mögött sem mindig valamiféle belső erkölcsi parancs áll, hanem a tudás, hogy lebukni még kínosabb lesz, mint rögtön vállalni az igazat.
A másik eset, mikor a gyerek nem mond igazat, mikor összekeveredik a fejében a valóság és a fantázia. Ez óvodás korban még teljesen normális. Nem tudja, hogy „hazudik”, mikor olyat mond, ami csak a képzeletében létezik, amire csak vágyik, vagy amitől fél. A gyerek teljes félreértéséről tanúskodik, ha valaki emiatt leszidja.
Milyen irigy ez a gyerek!
Körülbelül két éves kortól felfogja a csemete, hogy van, ami az övé, és tulajdonát szinte saját részeként kezdi kezelni. Ebbe még csúsznak bakik, például olyasmit is sajátjaként véd, ami valójában közös, és persze halálosan megsértődik, ha a másik hasonlóképp jár el, és nem adja oda a játékát. A lényeg, hogy ennek semmi köze az irigységhez: ez egy normális fejlődési állomás. Később árnyalódik a kép, fokozatosan érti meg a gyerek, hogy a tárgyai azért nem ő maga, és nem károsul, ha a másik kölcsönvesz valamit. De itt is legyünk őszinték: sok mindenhez felnőttként is ragaszkodunk, és saját részünknek tekintjük. Csak a felnőtt megtanulja leplezni, mennyire nem szívesen adja oda a tabletjét a sógornak hétvégére, és kreatívan megfelelő kifogást talál ki.
Azt mondta, nem szeret, azt mondja, bárcsak meghalnék!
Az óvodás korú gyerek száján kicsúsznak olyan mondatok, amik felnőtt füllel durvák. „Gyűlöllek, bárcsak meghalnál, lecseréllek egy jobb anyukára” stb. A mondat abban a pillanatban teljesen őszinte, de persze nem tudja felmérni, hogy érezné magát, ha valóban megvalósulnának vágyai. Paradox módon, mikor már kialakul a gyerekben a bűntudat képessége, többet szenved a csemete az ilyesfajta kívánságaitól, mint a felnőtt. Világképe még mágikus, azt hiszi, a gondolattal közvetlenül lehet hatni, és tud amiatt félni, hogy valóra válik indulatos vágya. Azaz egyik pillanatban azt kívánja, haljon meg a kistestvére, a következő pillanatban elkezd rettegni, mi van, ha megvalósul.
A felnőttek tudják, a gondolat még nem tett, azzal még nem ártanak közvetlenül a másiknak, ha magukban rosszat kívánnak neki. Semmiképp ne válaszoljunk úgy a gyereknek, hogy „én is gyűlöllek téged”, vagy, hogy „na, ha majd meghalok, bánni fogod, hogy ezt mondtad”, azaz ne adjunk plusz súlyt szavainak. Reagáljunk annak megfelelően, hogy ő most egy indulatot fejezett ki, felnőtt nyelven azt mondta volna: „haragszom rád”.
A gyermeki ártatlanságról sokakban téves kép él, ezért megijednek, mikor találkoznak a valósággal. Az ártatlanságot ne úgy kezeljük, hogy a gyerek egy angyal, aki csak szépet tesz és mond, hanem lelki ártatlanságként: még nem érti minden árnyalatát, nem látja következményét szavainak, tetteinek.
