A testvérféltékenységről sokat lehet olvasni, arról azonban keveset olvashatunk, min mennek keresztül az anyák, amikor első gyerekük után a másodikat várják. Vannak, akiknek eszükbe sem jutnak rossz érzések, vannak, akik a születendő babát féltik, és vannak, akik a nagyobbik csemete sérülésétől szoronganak. A félelmek egy része azután beigazolódik, míg másokról kiderül, hogy alaptalanok voltak – az azonban biztos, hogy az első gyerekkel való viszonyunk gyökeresen átalakul a kistestvér érkezésekor. Megkérdeztünk néhány anyukát, ők hogyan élték meg mindezt – egészen végletes válaszokat kaptunk, helyrebillenő családi dinamikától a pszichoterapeutát igénylő krízisig.
Többé nem leszünk kettesben a naggyal
Erika két kisgyermek édesanyja: Anita négy, Luca fél éves. A lányok között jó a viszony, Anitával mindent meg lehetett beszélni a kistesó érkezésével kapcsolatban, és inkább gondoskodóan, mintsem féltékenyen viszonyul húgához. Erika mindkettőt imádja, mégis némi szomorúsággal meséli, mennyire megváltozott a kapcsolata a nagylánnyal: olyan már sosem lesz, mint amikor csak ők voltak ketten. Illetve, nem is itt kezdődik Erika szerint a kapcsolatok fokozatos átrendeződése: az első gyerek születése után azt kellett „meggyászolnia”, hogy ezentúl szinte alig lehet majd kettesben a férjével, a második után pedig azt, hogy most már elsőszülött kislányával sem lesz többé kettesben. Maximum elvétve.
Az anyuka siet leszögezni, hogy mindez így van rendjén, és semmit sem bán, ugyanakkor úgy gondolja, fontos, hogy az ember bevallja magának ezeket az érzéseket: igenis, sajnálja, hogy elmúltak a kettesben töltött idők és hogy egyik családtagja sem igazán kaphatja meg a másik osztatlan figyelmét. Amikor csak megoldható, azért arra a fél-egy órára másra bízza a csecsemőt és egyedül megy az oviba a nagyobbikért. Ezek a „csak csajok” - félórák sokszor Enikő hetének fénypontjai: ilyenkor osztatlanul oda tud figyelni kislányára. Ha van idő, sétálnak az oviból hazafelé, és megbeszélik, mit rajzoltak aznap az oviban, mit esznek a fókák, és miben hasonlít a szomszéd néni meg a feketerigó (mindketten szeretnek enni és énekelni).
Fel kellett dolgoznunk a „kis betolakodó” érkezését
A harmincöt éves Éva még ennél is tovább megy: annyira nehezen élte meg kislánya születését, hogy elfogadhatatlan érzései miatt pszichológushoz fordult segítségért. Éva és férje két gyermeket terveztek, lehetőleg kis korkülönbséggel, és ez sikerült is: az elsőszülött Attila még két éves sem volt, amikor megszületett a húga. Éva, mint sok fiús anyuka, természetesen szerelmes volt a kisfiába, ráadásul Attila pont akkortájt kezdett beszélni és vált nyitottabbá a világra, amikor megszületett a kicsi. Évi pedig nagyon élvezte, hogy a kisfiú átalussza az éjszakát, nappal pedig el lehet menni vele az állatkertbe, és egyre ügyesebben nevezi meg az elefántot, a majmot és a fókát. Ebbe az idillbe csöppent bele egy üvöltő, hasfájós, rosszul alvó leánycsecsemő, és Évi egy ponton bevallotta magának, hogy érzelmileg elutasítja kislányát, betolakodónak látja, nyűgnek érzi a jelenlétét.
„Ez nem maradhatott így, senkinek sem volt jó, sem a kislányomnak, sem a család többi tagjának” - mesélte Éva. „Ezért némi vívódást követően kerestem egy pszichoterapeutát. A dologhoz az is hozzátartozik, hogy jómagam többgyermekes családból jövök, és sosem én voltam anyám kedvence, mindig egy kicsit a két bátyám mögé helyezett a rangsorban. Mindig nagyon tudtam empatizálni Mónikával a Jóbarátokból, amiért az anyjuk folyton Rosst dicsőíti. Így aztán nagyon megrémített, amikor magamon kezdtem észlelni anyám akkori viselkedését. Azt hiszem, sok dolgot sikerült a terápiában helyre tenni, egyrészt jól kisírhattam magam, másrészt tisztábban látom a családunk felépítését, viszonyait, sokkal felnőttebben viszonyulok a kérdéshez. Persze, az is sokat segített, ahogy a fiúk, vagyis a kisfiam és a férjem kezelték a helyzetet, mert bár szégyellem, de tény, hogy ők hamarabb befogadták Zsuzsit, mint én.”
A kishúg érkezésekor helyrebillent a család
Nóra a fentiekkel ellentétben szinte kizárólag pozitív tapasztalatokról és beigazolatlan félelmekről tud beszámolni: érzése szerint mindenkinek jót tett a kistesó érkezése, mi több, nagyobbik gyerekével való kapcsolatán is javított, inkább helyrebillentette azt. „Sokáig kifejezetten azért féltem a második gyerek vállalásától, mert nagyon tartottam attól, szegény Erik hogyan fogja viselni, hogy mostantól nem körülötte forog majd a világ.
Tény, hogy el is kényeztettük őt, első gyerek és első unoka is volt a családban, tehát tényleg elképesztő mértékű figyelmet és szeretetet kapott. Mind a férjem, mind én sokáig úgy éreztük, összetörné a kis lelkét, ha hirtelen átrendeződne az élet.” Mivel mindketten szerettek volna legalább két gyereket, egy idő után félretették az aggodalmaikat és már nem halogatták tovább, így végül Erik négy éves volt, amikor megszületett a kishúga.
A testvérféltékenységet persze nehéz volt kezelni, és Erik valóban megküzdött azzal, hogy már nincs egyedül, de pár hónap után mindannyian úgy érezték, valami helyrebillent a családban. „A kislányom nagyon szereti a bátyját, nemrég a férjemmel kettesben töltöttünk egy éjszakát, és a két gyereket a nagyira hagytuk. A kislányom egyszer ébredt fel éjszaka, de akkor sem minket keresett, hanem Eriket: amikor megbizonyosodott róla, hogy ott van a szomszéd ágyban, nyugodtan visszaaludt.”
Nóra szerint a kettejük viszonya sem szenvedett csorbát, hanem épphogy javult: már sokkal kevesebb elvárással tekint a nagyobbik fiára, jobban el tudja fogadni, ha nem úgy viselkedik, ahogyan szeretné. „Mondok egy példát” - meséli Nóra. „Régebben mindig azt szerettem volna, ha Eriket is érdekli az, ami engem, élvezi ugyanazt, de ő sem táncolni, sem az erdőben kirándulni nem szeret. Ezek apróságok, de mindig kicsit csalódott voltam. Most, hogy lett egy kislányom, aki már pár hónaposan minden zenére rázta a pelenkás fenekét, hirtelen lekerült Erikről ez a rengeteg elvárás. Szerintem neki, mármint a nagyfiúnak is jobb, hogy nem ő áll egyfolytában a figyelem kereszttüzében.”
Ahol fel sem merül a kérdés
Zsuzsa gyerekei jelenleg öt és hat évesek, pontosabban még egy év sincs köztük, az első gyerek után pár hónappal csodával határos módon, kizárólagos szoptatás mellett „csúszott be” a második. Zsuzsa nem is érti a kérdésemet: neki világéletében két gyereke volt, szinte a kezdetektől fogva kétgyerekes anyuka egy négyfős családban.
A kis korkülönbség miatt a testvérféltékenység is kimaradt, bár a gyerekek sokat civakodnak, alapvetően jól megvannak, inkább védelmezik egymást. „Magamtól biztosan nem így terveztem volna, de utólag örülök, hogy így alakult. Bár az első egy év elképesztően nehéz volt, nagymamák vidéken, két picit ellátni, etetni, altatni, pelenkázni pedig rendes körülmények között is kemény meló, hát még amikor egyik vagy másik vagy mindkettő beteg volt. Azóta viszont lehet menni közös programokra, ugyanaz érdekli őket, tehát nem futok bele olyan nehézségekbe, hogy a nagy már bábszínházba menne szombat délelőtt, a kicsi meg még csak a homokozó-kompatibilis. Nem tudom, milyen lehet félni a második gyerek vállalásától, nekem nem volt időm ilyesmire” - meséli.
Mi a tanulság? Talán annyi, hogy bátran vallja be magának, ha félelmei vagy rossz érzései vannak a család bővítésével kapcsolatban, hiszen ezt az anya is élheti meg rosszul, nehezen. Lehet, hogy zökkenőmentesen veszi az akadályt és még jobban is alakul, mint tervezte, de az is lehet, hogy nehézségekkel kell megküzdenie. Ezeket is fogadja el, beszéljen róla, és ha kell, kérjen segítséget, akár szakembertől.
