Van két, ellentmondásosnak tűnő állítás, ami mégis egyszerre igaz. Az egyik, hogy jó, ha következetesen tartjuk magunkat az alapvető elveinkhez a gyermeknevelésben is (ahogy általában is), a másik, hogy ne elvek alapján, hanem ösztönösen neveljünk. Azt hiszem, mindenkinek vannak elvei akár kimondatlanul, talán maga számára is megfogalmazatlanul. Vagy mondjuk úgy, alapvető értékei.
Amikor elvekről beszélünk, most jó értelemben használjuk, nem abban, hogy valaki mesterkélten, mint egy robot, próbál a gyerekkel viselkedni. Inkább alapvető irányelvekre gondolok. De olykor ezeket is nehéz betartani, még azokat is, amiket általánosan elfogadunk. Könnyen szembesül a szülő azzal, hogy olyan alapelv ellen vét, amiről valójában úgy vélekedik, hogy a gyereknevelés minimuma.
Nem hazudunk a gyereknek
A legtöbb szülő egyet ért ezzel az állítással, és aligha találnánk olyat, aki sosem vétett ellene. Vannak apró hazugságok, amik kicsúsznak a szülő száján, mert szeretné az energiatakarékosabb megoldást választani, és nincs olyan nagy jelentősége. Nem, az nem szívecske forma nem csoki a karácsonyfán, hanem műanyag dísz – mondja a szülő, aki tudja, ha értesül a gyermek a valóságról, közelharcot kell majd folytatnia, hogy visszatartsa a díszektől, és valószínűleg nem fog sikerülni, noha abban a helyzetben nem illendő, hogy gyermeke lelegelje a fáról. A következő órát viszont mással szeretné tölteni, mint hogy ezt megértesse vele. Érthető szempont, hogy valaki nem akar harcolni. Az viszont probléma, ha már nem is tűnik fel, hogy hazudott, és rutinmegoldássá válik, hogy mindig azt feleli, ami a legkényelmesebb.
Valószínűleg sokkal nagyobb árat kell egyszer megfizetni, mert nem lesz meg a gyermekben az a bizalom, hogy hihet a szülőnek, akkor is, hogy kényelmetlen az igazság. Ha valaki száján kicsúszott egy ilyen hazugság, és utólag veszi észre magát, akkor sem teljesen veszett el a helyzet: bocsánatot kérhet, ha utólag úgy látja, mégis jobb lett volna igazat mondani, és elmagyarázhatja, milyen indíttatásból tette. Ez is építi a bizalmat, hiszen a szülő elismeri a hibát, és érthetővé is teszi, mi zajlott le benne. A gyerekek pedig tudnak megértőek lenni, ha partnerként kezelik őket.
Legyünk következetesek!
Legyünk következetesek, de a helyzetek nem egyformák. Az igazat megvallva sohasem találkozunk két egyforma helyzettel. Mondjuk alapelv, hogy nem eszünk édességet ebéd előtt, és ugyancsak alapelv, hogy nem próbáljuk édességgel jókedvre deríteni a gyereket.
És akkor van az a nyűgös nap, mikor semmi sem jön ki jól, kénytelenek vagyunk az ezredik nemet mondani a gyereknek, mert csupa olyanba akar kezdeni, amire tényleg képtelenség igent mondani. Sírásra áll a szája, mi sajnáljuk, de akkor sem megyünk ki influenzásan hógolyózni (noha leesett a hetek óta várva várt hó), akkor sem bonthatja ki a rokongyereknek félretett ajándékot (noha értjük, hogy az neki nagyon vonzó), akkor sem épít vele várat a megbeszélt időpontra éppen indulni készülő nagybácsi. A gyerek meggyőződése, hogy a világ összeesküdött ellene, és ebben a pillanatban jön a kérés (szinte már lemondóan, hiszen ma mindenre nemet kap) „had egyek egy mézeskalácsot, csak egyetlen egyet”. Minden elvnek ellentmond, csak annak az elvnek nem, hogy szeretné végre mosolyogni látni a szülő a gyerekét. Más dolog erre azt mondani „persze, drágám”, mintha a legapróbb kellemetlenségnél is a szülő ajánlgatná, egyen egy sütit, attól jobb kedve lesz.
Nincs testi fenyítés
Volt az az idő, mikor a legtöbb szülő megfogadta, nem fogja megütni a gyerekét, aztán eljött az idő, mikor ezt már meg sem fogadja, barbárságnak tűnik a gyerekverés, evidencia, hogy ilyet nem teszünk. Annál jobban megijed a szülő, mikor elpattan a húr, és tehetetlenségében rácsap a gyerekre. A gyerekre, aki nem reagált a kiabálásra sem, az ezredik felszólításra, egyre jobban belelovallta magát az őrületbe, rúgott, vonyított, és akkor a kiborult szülő megszorítja a karját, nem annyira, hogy kék-zöld foltos legyen, de annyira igen, hogy tudja, ez már kellemetlen. És egy kicsit csapolódik a feszültség, és a feszültség keltette agresszió. Vagy ráüt a fenekére, esetleg elcsattan egy pofon.
Bár csökken a feszültség, de a feszültség helyett ott lesz a bűntudat. Erre a megoldást csak a megelőzésben lehet megtalálni. Abban, hogy észrevegye a szülő, hogy túlterhelődött, és persze tudjon kitől segítséget kapni. Utólag, ha nyugodt, derűs hangulatban visszagondol a helyzetre, nem tűnik annyira drámainak, mint abban a pillanatban. Hát igen, indulni akartunk, és nem értette meg a gyerek, hogy nem vicces azzal játszania, hogy elbújik, és nem jön elő, mikor sietni kellene. Az adott helyzetben érezheti az ember, hogy mindjárt infarktust kap, higgadt pillanatában nem tűnik nagy történetnek.
Sokaknál magától megoldja a problémát, hogy egyszer-kétszer átélik, milyen szörnyű érzés utána, ha olyat tettek, amit nem szerettek volna. Jó esetben megszólal a vészcsengő, mikor annak a lelkiállapotnak a közelébe érnek, és fel tudják rázni, ki tudják emelni magukat. Hiszen ez egyfajta tudatszűkült állapot, mikor az ember úgy érzi, a világ legnagyobb tragédiája, hogy ilyen irritálóan, bicska nyitogatóan, felháborítóan viselkedik a gyerek. Fél órával később egy normális gyereknek látszik, aki próbálgatta a határait.
Ahogy a fenti példákból is látszik, vannak olyan helyzetek, mikor valóban vét az ember: vét az alapvető értékei ellen, hibát követ el, mert rosszul mér fel egy helyzetet, vagy a saját teherbírását. És olyan is akad, mikor a könnyebben megragadható elvek ellen vét, de azért, mert van mögötte valami másik, még fontosabb érték. Például, hogy adott helyzetben az elvek betartása aránytalan kárt (például egész napos rossz hangulatot) okozna. Gyakran csak utólag tudja az ember átgondolni, mit miért tett, és rendben volt-e. De nem baj, sosem késő, hogy a következő hasonló alkalommal jobban reagáljon. Végül is erről szól a történet: tanul a gyerek, és tanul a szülő is.
