Az étkezések sok családban valóságos vesszőfutást jelentenek a „fényevő” gyerek miatt, máshol pont fordított a probléma: a gyerek már néhány éves korában túlsúlyos, és a fölös kilók csak szaporodnak rajta az évek múltával. Nem biztos, hogy okos legyinteni a kövér kisgyerekre, mondván, ez csak babaháj, majd kinövi, mert a csecsemőkre jellemző dundiság és a négyéves dereka körüli vastag hájréteg nem ugyanaz. Utóbbit az esetek túlnyomó részében a hibás életmódbeli és étkezési szokások okozzák, márpedig ezeket kinőni nem lehet, csak változtatni rajtuk.
Sokszor a szülők, a családtagok talán észre sem veszik, milyen káros étkezési szokásokat alakítanak ki a gyerekben, akár puszta jószándékból. Talán kissé szigorú ítéletnek tűnik, de a gyerekek rossz étkezési szokásaiért – és a következményes elhízásukért – szinte kizárólag a környezeti minták és a családtagok étkezéssel kapcsolatos gondolkodása és viselkedése tehető felelőssé.
Túlevésre kondicionálás
A felnőtt lakossághoz hasonlóan a gyerekek körében is az elhízás jelenti a legsúlyosabb és leggyakoribb gondot az étkezési szokásokhoz kapcsolható problémák terén, és a helyzet – főleg a jólléti társadalmakban – egyre rosszabb.
Születésekor pedig még mindenki – leszámítva egyes speciális, a jóllakottsági központ működését is érintő betegségeket, mint például a Prader–Willi-szindrómát – arra van kódolva, hogy addig egyen, amíg jól nem lakik, és ne tovább.
Ezt kísérletekkel is alátámasztották. Néhány éve futott az egyik ismeretterjesztő csatornán egy műsor, amiben a gyerekek étkezési szokásainak alakulást vizsgálták többek között. Ha a különböző korú gyerekek elé a számukra elegendőnél bőségesebben megrakott tányért tettek, azt találták, hogy néhány éves korig a gyerekek abbahagyták az evést, ha úgy érezték, jól laktak, nem hatott rájuk szupernormális ingerként a még a tányéron lévő étel. 4-5 éves kor fölött ez a viselkedés sokaknál megváltozott, és a gyerekek addig ettek, amíg minden el nem fogyott a tányérról, vagy amíg pukkadásig nem tömték magukat. Mi lehet ennek az oka?
Addig fel nem kelsz az asztaltól, amíg mindent meg nem ettél!
Még ma is dogmaszerűen tartja magát sok családban a mindent meg kell enni, amit eléd raknak elv. Sokan anélkül viszik tovább ezt a szokást, hogy egy pillanatig is elgondolkodnának rajta: miért kellene mindent megenni csak azért, mert előttünk van? Miért ne lehetne a maradékot eltenni vacsorára?
Gondoljunk bele: egyetlen ember, még a szülő sem képes pontosan érezni azt, hogy a gyerek mikor mennyire éhes, mennyi lenne az az ételmennyiség, amit éppen akkor a tányérjára kellene szedni ahhoz, hogy jóllakjon, de ne egyen túl sokat. Egy pici, néhány éves gyerektől azt követelni, hogy egyen meg mindent, amit én, a szülő, elé raktam, teljes tévedés.
A nagyobb gyerektől, aki már magának szed, elvárhatjuk, hogy képes legyen felmérni, nagyjából mennyi lesz az elég, csakhogy eddigre sok gyereknél már teljesen félrecsúszott a jóllakottság felismerésének képessége, és megszokásból maga elé púpoz egy akkora halom ételt, ami egy felnőttnek is elég lenne, aztán meg is eszi, mert ha nem, jön a bezzeg Afrikában éheznek és társai.
A problémának azzal lehet elejét venni, ha már kicsi korában rábízzuk a gyerekre annak eldöntését, mikor lakott jól. Persze előfordul, hogy téved, és hamarabb megéhezik, mint hogy elérkezne a következő étkezés ideje. De milyen tragédia származhatna abból, ha ilyenkor kap egy almát vagy egy joghurtot? Semmilyen. Ahogy egyre idősebb lesz, mind ügyesebben képes majd felmérni, mennyit kell ennie ebédre, hogy kibírja vacsoráig vagy uzsonnáig. Sokkal jobb megoldás ez, mint éveken át eldönteni helyette, mikor mennyit kell ennie, aztán csodálkozni rajta, mitől ilyen kövér ez a gyerek.
A fentiekkel nem azt sugalljuk, hogy semmiféle rendszer ne legyen az étkezésekben, vagy hogy a gyerek jöttében-mentében eszegessen, amikor eszébe jut, sőt. Az egészséges táplálkozási szokások egyik fontos feltétele a viszonylag rendszeres étkezés (ami nem jelenti azt, hogy minden nap pontban 12:00-kor az asztalnál kell ülni, különben borul a világ), de annak eldöntése nem, hogy kinek mennyi az elegendő táplálék.
Nem fog éhen halni
Az evés erőltetésének hátterében sokszor az áll, hogy a szülő úgy érzi, a gyereke irreálisan keveset eszik, és egyszerűen nem hajlandó elhinni neki, hogy nem éhes. Ilyenkor jön az asztal körül kergetőzés egy-egy kanál étel miatt, a jutalmak beígérése, ha hajlandó az ebadta enni csak még egy falat rántott húst.
Könnyebb mondani, mint megtenni, de ha a gyerek fejlődik, nem fogy, nem bágyadt, nem mutatja betegség jeleit, higgyük el neki, hogy tényleg nem éhes, és hagyjuk békén. Még jó étvágyú gyereknél is előfordul, hogy néhány napig alig eszik önmagához képest, és attól még senki nem halt éhen, mert kihagyott egy-egy ebédet. Ha viszont belemegyünk abba, hogy játszmázást csinálunk az evésből, az nem marad büntetlenül, mert a gyerek hamar rá fog jönni, hogy ez a mi Achilles-sarkunk, és ki is fogja használni, rosszabb esetben az idősebb korban jelentkező étkezési zavaroknak ágyazunk meg azzal, ha ekkora jelentőséggel ruházzuk fel az evést.
Gyakorta nem a szülők, hanem inkább a nagyszülők azok, akik folyton azon keseregnek, hogy a gyerek „nem eszik rendesen”, de sokszor kiderül, hogy amit ők normális evésnek tekintetnének, azt inkább non-stop zabálásnak lehetne hívni, ezért egyáltalán nem tekinthető kívánatos célnak. Jelen cikk szerzője egyszer számolta magában, hányszor kínálja az édesanyja étellel az unokákat egyetlen délután alatt: 13-szor! És nem értette, miért nem akarnak a gyerekek egy órával ebéd után már ismét enni.
Ez a viselkedés annyiban érthető, hogy aki élelemhiányosabb időkben szocializálódott – a mai nagyszülők jó része jellemzően az 50-es években volt gyerek, akkoriban nem volt nagy a dúskálás, ha az éhínség már nem is volt a mindennapok része –, és egyáltalán, olyan környezetben nőtt fel, ahol az akit szeretsz, annak enni adsz elve érvényesült, az nehezen tud elszakadni az etetés „szeretetnyelvétől”.
Magyarországon egyébként is jellemző egymás mániákus etetése, a vendég kajával tukmálása egy teljes torta elfogyasztása után is, evés nélkül nem képzelhető el egyetlen összejövetel sem. Egy olyan világban azonban, ahol az étel szinte korlátlanul elérhető – a minőségétől most tekintsünk el –, ez sajnos menthetetlenül a gyerek felhízlalásához fog vezetni, hacsak nem avatkozunk közbe.
Háromszor több a kövér gyerek, mint húsz éve
Egy 2009-es felmérés adatai alapján két évtized alatt minden korosztályban megháromszorozódott az elhízott gyerekek száma, és a körükben is egyre gyakoribbak az eddig főleg a felnőttekre jellemző cukorbetegség és magas vérnyomás.
És nem, a kövérséget nem fogják kinőni a gyerekek. Amíg nem esznek kevesebb, de jobb minőségű élelmiszert, nem isznak vizet üdítő helyett, és nem hajlandók akár 300 métert is gyalogolni hazáig, addig nem fognak lefogyni. Ezekhez a változásokhoz azonban az egész családnak kell változtatnia.
Nem kellene ugyanis az újdonság erejével hatnia annak, hogy a gyerek azt utánozza, amit lát, tehát ha a család körülötte csupa elhízott emberből áll, akik a kanapéról legfeljebb azért tápászkodnak fel, hogy elmenjenek a hűtőig, és minden étkezés az ájulásig evésről szól, akkor valószínűleg jó eséllyel sikerült kitermelni egy újabb túlsúlyos generációt.
Az én gyerekem nem kövér!
Sok szülő nem akar szembenézni azzal, hogy a gyereke egyszerűen kövér. Csak erős a csontozata (ja, mint Cartmannek), ez csak bébiháj, elmúlik (az esetek többségében nem múlik el), az apja is ilyen volt (és most milyen? Még mindig kövér, ugye?), vagy a legtutibb önfelmentés: lassú az anyagcseréje/biztos hormonzavara van. Ismerős mentségek?
A szikár tények – melyek, mint tudjuk, makacs dolgok – azonban azt mutatják, hogy az elhízottak között elenyésző a hormonzavar vagy más betegség miatt túlsúlyosak aránya. Vitathatatlan, hogy vannak a hízásra hajlamosabb és kevésbé hízékony típusok, ezek ráadásul öröklődhetnek. Ez azonban csak pech, nem mentség és nem felmentés, bár valóban megnehezíti a normális testtömeg elérését és megőrzését.
Ha azonban végigvesszük, mennyi egészségügyi probléma vezethető vissza az elhízásra – magas vérnyomás, cukorbetegség, szív- és keringési zavarok, ízületi problémák, hogy csak a leggyakoribbakat említsük –, egészen egyszerűen nem tehetjük meg, hogy hagyjuk a gyerekeinket elhízni. Mert aki hagyja, az jó eséllyel a gyereke életét rövidíti meg.
