A minap összefutottam egy iskolai évfolyamtársammal, és viszonylag hamar eljutottunk a témához: idén negyven évesek leszünk. A kerek születésnapokat, az ikszeket valahogy mindenki rossz néven veszi az élettől, legalább is egyáltalán nem esik jól hirtelen harmincasból negyvenes nővé válni. Aztán arra a következtetésre jutottunk, hogy ma már ez nem úgy van, a 70 az új negyven.
Szépek vagyunk, boldogok, és egyetlen ajtó sem csapódik be előttünk attól, hogy negyven évesek leszünk. Kivéve egyet – mondta a barátnőm. Most már, ha valaki megkérdezi, hogy akarunk-e még gyereket, teljes meggyőződéssel utasíthatom vissza: „hülye vagy? elmúltam negyven”.
Könnyen beszél, van két szép gyerekük, már teljesítették a tervet. De vajon tényleg létezik olyan társadalmi elvárás, vagy nyomás, hogy az ember negyven éves koráig szüljön, amennyi belefér? Őszintén szólva – folytatta a barátnőm, soha, senki nem kérdezte meg, hogy akarunk-e még gyereket, „megelégedtek” a kettővel, és nekünk is jó így. De azért mindig motoszkált bennem, hogy mi lenne, ha véletlenül újra terhes lennék. Végül is a szervezetem minden hónapban eszembe juttatja. A negyven viszont egy lelki vízválasztó, ezzel végleg befejeztük a családalapítást, lezártuk ezt az időszakot – mondta Eszter.
Dalmáéknál más volt a helyzet. A férjével sokáig egyáltalán nem is szerettek volna gyereket, a nő negyven éves kora körül jutottak el odáig, hogy mégis jó lenne egy. Nem jött könnyen a baba, még évekig vártak rá. Dalma szerint persze ennek is volt előnye, élhette addig a saját életét, hagyta, hogy történjenek vele a dolgok – talán utólag egy kicsit bánja is, hogy nem irányította tudatosabban, rámenősebben a dolgait. A kislányuk most öt éves, és most már szeretnének egy kistestvért is, hogy később „legyen, akinek foghatja a kezét”. Ez azonban már nem biztos, hogy össze fog jönni – Dalma két vetélésen is átesett az utóbbi időben. A késői gyermekvállalásnak még egy nagy hátrányát látják: a nagyszülők már idősek, nem bírják olyan flottul az unokázást, mint ahogy mondjuk 10 éve bírták volna.
Editéknek négy gyermekük van. Ők nem szabtak maguknak határt, annyit vállalnak, amennyi csak jönni szeretne. Illetve egy korlát mégis van: hogy fizikailag és szellemileg hány gyermekkel bírnak el úgy, hogy az nem megy a többiek kárára. Úgy érzik, még két baba simán beleférne nekik. Edit huszonkilenc évesen szülte az első lányát, és még most sincs negyven. Egészségesek, úgy gondolják idejük, erejük még bőven van.
Úgy volt, hogy lezártnak tekinthető a családalapítás Lilláéknál, volt már kettő gyerekük, és nem is akartak többet. Csakhogy az élet közbeszólt. „Fiatalok vagyunk, biztonságban élünk, ha még mi sem vállalunk egy váratlanul jött babát, akkor ki? Ráadásul egészen más dolog nem akarni több gyereket, mint megölni egy magzatot” – vélekedett Lilla, és újra beálltak babázni.
Kriszta hasonló helyzetben volt, két gyerek (és a tabletta) mellé becsúszott egy véletlen harmadik terhesség. „Először nyilvánvaló volt, hogy ahol kettő elfér, oda jöhet egy harmadik is. Aztán amikor sokadik reggel ébredtem a bőgve, azzal, hogy én ezt egyszerűen nem akarom, nem bírom, nem tudom, nem vállalom, akkor elvetettük. Senki soha nem fog tudni felmenteni, soha nem fogom magamnak megbocsátani vagy teljesen feldolgozni, de úgy éreztem, az a harmadik gyerek már engem tenne tönkre. Hogy akkor belőlem már semmi nem marad, annyi sem, amiből a kettőnek és a férjemnek adni tudnék."
Önök szerint létezik az a bizonyos „lélektani határ”, amin túl az ember már lezártnak tekinti a családalapítást, és semmiképpen sem vállal több gyereket? És köthető ez az évek számához? Vagy a végső határ nem más, mint a menopausa?
