Az anyaság, apaság önbizalmat próbáló feladat. Gyerekként mindenki nyugodt afelől, hogy sokkal, de sokkal jobb szülő lesz, mint az anyukája és az apukája. Utálja, ha a szülei keménykednek, ha türelmetlenek, ha nem értik őt meg. Terve, hogy megjegyzi, mi volt jó és mi volt rossz, és az utóbbit elhagyja.
Ez a nagy önbizalom egyeseknél akkor száll el, mikor a baráti társaságban egyre több gyerek születik, és látják, milyen nehézségekkel néznek szembe az újdonsült szülők. Másoknál akkor inog meg, mikor kiderül, náluk van úton a csemete. Van, aki még ekkor is kitart, és csak akkor árasztják el a kérdések, mikor a saját bőrén tapasztalja a helyzeteket, amikre nincs tökéletes megoldása.
Hogy a szülőnek kételyei vannak, nem baj, sőt, innen tudható, hogy minden rendben van. A szülői nyugalom inkább abból a reményből származzon, hogy szeretjük annyira a gyereket, hogy bármennyire is tökéletlenek vagyunk, talán mégis sikerül neki megadni, amire szüksége van, mint önvizsgálat nélküli önbizalomból. A jó szülő egyrészt megengedi magának, hogy hibázzon, másrészt tudja, hogy hibázik, és igyekszik figyelni: tanulni önmagát és a gyereket, és korrigálni.
A probléma csak az, hogy nehéz hiteles visszajelzéseket kapni a szülőséget illetően. A gyereknek az a dolga, hogy ellenálljon, dacoskodjon, nem az, hogy kisangyalként viselkedve megnyugtassa az embert afelől, jó szülő. A szülői küzdelmekben a legtöbbet a másik szülő jelenti.
Dicséret és biztatás
Önmagában nagy segítség, hogyha a másik szülő is részt vesz, közös feladatnak tekinti a családi élet irányítását. Ha ez adott, akkor lesznek hitelesek a bátorító mondatok is. Ez nem üres vállveregetést jelent: az ember tényleg hajlamos figyelmen kívül hagyni azt a sok apró gesztust, eseményt, ami megmutatja, jó a kapcsolata a gyerekkel, és hogy ő ügyes, talpraesett szülő.
Lehet, hogy számára az volt hangsúlyos egy helyzetben, hogy a gyermeke hisztizett, de a párja felhívhatja a figyelmét, milyen jól ráérzett, hogyan zárhatja rövidre a történetet. Sok minden kívülről látszik tisztábban, és nagy segítség, ha van egy szülőtárs az ember mellett, aki megmutatja ezeket az örömre okot adó momentumokat.
Különösen apáknál fordul elő, hogy alábecsülik a hatásukat a gyerekre. Talán még bűntudatuk is van, hogy olyan keveset kap belőlük a gyerek, és azt hiszik, a csemetének az anya sokkal fontosabb, egy kicsit kívülállónak érzik magukat. És talán nem is hinnék, hogy egy-egy elismerő szavuk, vagy egy kis beszélgetés, valamilyen közös élmény (legyen az egy tíz perces labdázás az udvaron) mennyit jelent a gyereknek, és hogy feltölti, kivirul tőle. Ezt az ember saját magától nehezen veszi észre, és ilyenkor kell, hogy az anya visszajelezze ezt.
Megértést adni
Vannak hibák, amik kimagyarázhatatlanul azok. Olykor elgurul a szülő gyógyszere, és magából kikelve, a gyermeket megrémisztve üvölt, lekever egy nyaklevest, direkt bántóan fogalmaz, gúnyolódik. Amellett, hogy a szülőtársnak természetesen dolga visszajelezni, hogy ez túlment a megengedhetőség határán, ezzel egy időben együttérzést is adhat. Könnyebb beépíteni azt a kritikát, ami elfogadó légkörben éri az embert, mint mikor újabb pofont kap az egyébként is felhergelt szülő, aki azóta arra is rájött, hogy hibázott, így egyszerre dühös és bűntudatos. Ha a másik szülő becsmérli őt, még tehetetlenebbnek, még vacakabbnak érzi magát. Ha viszont a párja megérti a lelkiállapotát, hozzátéve, ő is érezte már magát eszköztelennek, és bizalmat kap tőle, hogy helyre fogja hozni a hibát, akkor ezzel a jóérzéssel felvértezve a következő alkalommal valóban képes lehet másképp reagálni.
A jó szülőség feltételei
Sokszor nem azért tesz butaságot az ember, például mélyít el konfliktust az elsimítása helyett, reagál indulatosan, mert ne tudná, mit kell tenni, pláne, mert ne szeretné eléggé a gyereket. Nem lehet túlbecsülni annak a jelentőségét, hogy általánosságban mennyire érzi magát jól a bőrében a szülő. Van-e lehetősége pihenni, vannak-e sikerélményei, kiegyensúlyozottan telnek-e a napjai.
A feszült, frusztrált ember hogyan tudna derűs, türelmes szülőként viselkedni? Ki-ki lemérheti magán is, ha jó napja van, mennyivel találékonyabban megoldja a nehéz nevelési helyzeteket. Kiegyensúlyozottságot persze senki sem ajándékozhat a szülőtársnak, de mégis befolyásolja a közérzetét azon keresztül, hogyan osztják meg a terheket, mennyire megértőek egymás igényeivel kapcsolatban. Egyáltalán, meghallják-e egymás valódi igényeit?
Nem úgy, mint az a pár, ahol mindketten azt akarták, este, mikor az apa hazaér a munkából, a másik foglalkozzon a gyerekekkel, és mindkettő inkább házimunkázott volna. Az apa egész nap emberek között volt, a mosogatás számára meditálással volt egyenértékű, úgy érezte, képtelen többet kommunikálni. Az anya pedig szeretett volna valami mást csinálni, mint egész nap. Bosszantotta, a férje miért nem érti, számára nem segítség, ha házvezetőnő fogadásával akar terheket levenni a válláról. Ő nem a munkától, hanem a gyerekektől akart szabadságra menni pár órára.
Ha odafigyelnek egymásra, a legnagyobb támasz kétségtelenül a szülőtárs, hiszen végső soron ő az egyetlen, aki valóban látja, milyen a párja és gyermeke kapcsolata, és igazán hiteles visszajelzést tud adni. Belefér, ha van némi rivalizálás a két szülő közt, amíg ez megőrzi játékosságát, és mindkettőjüknek sokkal inkább öröm, ha tudják, a másik is jó szülő, mintha legyőzhetik egymást.
