Mai tudásunk szerint a magzatnak még nincsenek emlékei, és a születés előtti emlékek témája leginkább az ezotéria kategóriájába tartozik – habár az utóbbi évtizedekben egyre több, ezzel ellentétes tudományos bizonyítékot találunk. A csecsemőkor már más tészta: a csecsemők ugyan nem szavakban gondolkodnak, de az ebben az életkorban okozott hatások sokáig végigkísérik az ember életét, még akkor is, ha csupán nonverbális emlékekként raktározódnak. de mi a helyzet magával a születéssel?
Emlékszik-e az ember a születésére? A híres sci-fi író, Ray Bradbury például váltig állította, hogy igen: képes volt felidézni a születésének minden momentumát és részletét. Salvador Dalí még ennél is tovább ment, ő állítólag arra is emlékezett, milyen volt az anyaméhben.
Fejletlen agyterületek
Az idegtudósok sem teljesen szkeptikusak a dologgal szemben, bár vannak fenntartásaik. Az emlékek keletkezéséért és tárolásáért felelős agyterület, a hippocampus ugyanis születéskor és csecsemőkorban még nagyon fejletlen: mérete és idegsejtkapcsolatai a későbbi évek során alakulnak ki. Ez az egyik oka, hogy kora gyermekkorunkból nagyon kevés tudatos emlékünk van, az első két évről általában semmi. Ugyanakkor egy másik agyterület, az amígdala, amely az érzelmi emlékekért felelős, már a születés pillanatában is teljesen kifejlett. Ez azt jelenti, hogy nagy érzelmi tartalommal bíró események megmaradhatnak az emlékezetünkben, és később is jelentősen befolyásolhatják viselkedésünket, még akkor is, ha nem, vagy csak nagyon homályosan tudjuk őket felidézni.
Egyes kutatók szerint például sok gyerek emlékszik a kistesója születésére, még akkor is, ha ez két éves kora előtt történt. A születésről ugyan nem tudjuk, hogy „nagy érzelmi tartalommal” bíró esemény-e a babák számára, de talán feltételezhetjük, hogy nem egy mindennapi esemény.
Aki látott már két évesnél fiatalabb gyereket, az tudja, hogy még a szavak megtanulása előtt van memóriájuk: a lányom még egy éves sem volt, amikor már ugatott annál az utcasaroknál, ahol előző nap láttunk egy kutyust. A kisgyermekek akár egy évvel korábbi eseményekre is emlékezhetnek, annak ellenére, hogy hippocampusuk éretlen. Vagyis simán elképzelhető, hogy emlékeznek a születésükre is, csak nincsenek megfelelő szavaik arra, hogy elmeséljék a sztorit.
Eltűnő vagy átformálódó emlékek?
Felnőttkorra a két éves kor előtti emlékek mégsem maradnak meg: a férjem már nem emlékszik, hogy valaha is máshol lakott volna, mint ahol óvodás- és iskoláskorát töltötte, pedig két éves volt, amikor a szüleivel új lakásba költöztek. A régiről nincs emléke. Agyunk ugyanis a kisiskoláskor kezdetén nagy változásokon megy keresztül: 6-7 éves kor körül átszerveződik az autobiografikus (azaz a saját életünkre vonatkozó) emlékképek tárolásának a módja, és nagyjából ekkortájt vész el az első pár év amúgy is homályos története. Mi következne ebből? Az, hogy ha óvodás gyerekeket faggatnánk a születésük körülményeiről, akkor hozzá tudnának szólni a témához.
Jeane Rhodes gyermekterapeuta már mintegy húsz évvel ezelőtt megtette ezt és leírta tapasztalatait. Rhodes évtizedekig foglalkozott állami gondozott gyerekekkel, mind a gyógyítás, mind a kutatás terén tevékenykedett. A kilencvenes években összesen 29 kisgyerekkel beszélgetett a születésének körülményeiről. Természetesen óvodáskorban már elég sok helyről hallották ezek a kisgyerekek, hogy hogyan is születik a kisbaba, tehát ez nem meglepő, ha azt mondják, anya hasában voltak, aztán a kórházban kibújtak vagy kivette őket a doktor bácsi. Rhodes azonban úgy tapasztalta, hogy a gyerekek olyan dolgokat is tudtak, amiket nem mondhattak el nekik, illetve igen színesen és élményszerűen mesélték el a magzatkort és a szülés körülményeit.
Rhodes kutatásait ilyen formában nem ismételték meg, és nehéz is lenne minden zavaró tényezőt kiszűrni és bebizonyítani, hogy ezek a gyerekek valóban saját emlékeiket mesélik el. Ugyanakkor tény, hogy a babák igen fejlett implicit (szavak nélküli) memóriával rendelkeznek, és a szóbeli emlékezetük sem hiányzik teljesen, annak ellenére, hogy még nem vagy csak kevéssé képesek beszélni. Az első két évre jellemző gyermekkori memóriahiány tehát inkább az előhívás zavara: ezek az emlékek megvannak valahol, csak épp többnyire nem szóbeli formában, és a kisiskoláskori átszervezésnek köszönhetően nem tudjuk őket előhívni.
Mit kérdezzünk?
Ha a gyerekünk épp óvodáskorú, megpróbálhatjuk felidézni születésének körülményeit: megkérdezhetjük például, milyen volt neked, amikor megszülettél? Nagyon faggatni nem érdemes, mert a faggatással ellenkező hatást érünk el, egyre „kitaláltabb” válaszokat fgunk kapni. A gyerekek egy része tanult válaszokat ad a kérdésre, de ha hihetünk a kutatóknak, akkor néhány homályos, inkább élmény- vagy benyomásszerű emlékkép is felbukkanhat.
Az én gyerekem hosszú vajúdás után, nyakára tekeredett köldökzsinórral született, majd egy napig újszülött intenzíven figyelték meg, azaz egy átlátszó dobozban volt. Alig várom, hogy kifaggathassam minderről – ugyanakkor már most tudom, hogy nehéz lesz értelmezni az emlékképek hitelességét: rendszeresen nézegeti a fényképalbumát, amelyben az első fotón én szerepelek nagy hassal, a másodikon meg ő a kórházi osztályon. Vagyis sokra nem megyek vele, ha elmeséli, hogy először anya hasában voltam, utána meg egy átlátszó dobozban – reméljük, ennél élményszerűbb és részletgazdagabb történettel áll elő.
