A csecsemők magatehetetlenek és a világon semmire sem képesek, ott maradnak, ahova teszik őket, és az evéstől az ürítésig mindenben ki vannak szolgáltatva gondozóiknak. Ráadásul buták is: még semmit sem tudnak a világról, elméjük tiszta, fehér papír, amit majd a hónapok és évek során töltenek meg tudással.
Legalábbis első körben ezek lennének az előítéleteink velük kapcsolatban – csakhogy egyik állítás sem igaz. Az elmúlt pár évtized csecsemőkutatásai során kiderült, hogy az újszülött meglepően kompetens lény, és olyan dolgokat is képes felfogni, megérteni, amire eddig nem gondoltunk. íme három dolog, amiben a babák meglepően profik.
Fejlett az igazságérzetük
Vagy legalábbis tudják a jó és a rossz közötti különbséget, évekkel azelőtt, hogy anya vagy az óvó néni ezt a fejükbe verte volna. Bizony, az újszülöttek egyfajta etikai érzékkel születnek. A Yale Egyetem kutatói hat és tíz hónapos babáknak játszottak el történeteket. A „szoriban” mértani testek szerepeltek (bár mindegyiknek volt szeme is): a sárga háromszög segített a piros labdának feljutni a hegyre, míg a kék kocka megpróbálta megakadályozni ebben szegény piros labdát. A mese után a babáknak odakínálták az összes tárgyat, azaz választhattak, hogy piros labdával, kék kockával vagy sárga háromszöggel (pontosabban valószínűleg tetraéderrel) akarnak inkább játszani. A babák 80 százaléka a segítő alakzatot választotta. Hogy kizárják a véletlen szerepét, ugyanezek a kutaták számtalan verzióban megismételték a kísérletet. Votl például egy olyan, ahol a rosszul viselkedő bábut megbüntették, a jól viselkedőt megjutalmazták – a nyolc hónaposak a mese végén a jutalmazó-büntető bábuval akartak játszani, vagyis azzal, amelyik a történetben igazságot tett.
Egy másik vizsgálat során azt nézték, hogy a babák vajon felismerik-e a hazugságot, és ha igen, mit szólnak hozzá. Van egy rossz hírünk: felismerik és nem szeretik, de legalábbis nem bíznak abban, aki egyszer már átverte őket. Hatvan babát vizsgáltak 13 és 16 hónapos koruk között. A babákat két csoportra osztották: az egyik csapat végignézte, ahogy egy felnőtt kinyit egy üres dobozt, és bár nincs benne semmi, borzasztóan örül és lelkesedik, mintha valami szuper dolgot talált volna. A másik csoport hasonló jelenetet nézett, csakhogy itt a dobozban egy játék volt. A kísérlet második szakaszában a korábban dobozt nyitogató felnőtt a babák előtt felkapcsolt egy villanykapcsolót a homlokával, vagyis megmutatta a kicsiknek, hogy fejjel is meg lehet nyomni a kapcsolót. Azok a babák, akik az üres doboz felett örömködő felnőttet kapták, sokkal kisebb eséllyel akarták utánozni: csak 34 százalékuk döntött úgy, hogy ő is kipróbálja a fejjel való kapcsolgatást – talán azt gondolták, ezt a megbízhatatlan hülyét nem érdemes utánozni. Ezzel szemben a másik csoportban majdnem kétszer annyian kipróbálták a kapcsolgatást, vagyis a babák 61 százaléka úgy döntött, utánozza a felnőttet.
Szupererősen kapaszkodnak
Két napos kislányomról készült egy fotó, amin az (üdvözülten vigyorgó) apukája ujját szorongatja, és gyanítom, hogy a legtöbb kisgyermekes családban megvan ugyanez a kép vagy valamelyik verziója. A fogóreflexről mind hallottunk már, az újszülöttek, akárcsak a kismajmok, kapaszkodnak. Az érdekes része a kapaszkodás ereje: ugyanis meglepően erősen és szorosan fognak a kis kezükkel, még saját testsúlyukat is képesek egy darabig megtartani.
Manapság már nem nagyon kapna etikai engedélyt az alábbi kutatás, de 1891-ben még lazábbak voltak a gyermekekkel folytatott kísérletekre vonatkozó szabályok, így egy Robinson nevű kutató hatvan csecsemőt lógatott kezüknél fogva egy sétabotról. Nem egyszerre, egymás után. A babák mindkét kezükkel belekapaszkodtak a botba, emberünk pedig vízszintesen felemelte sétabotját és mérte az időt (reméljük, volt valaki, aki a végén elkapta a babákat). A rekorder bébi két és fél percig lógott, de a leggyengébb is meghaladta a tíz másodperces szintidőt.
A kismajmok egy fokkal jobbak nálunk: az újszülött majom körülbelül hét és fél percig képes egy ágba kapaszkodva lógni, ráadásul vagány őseink egy kézzel is teljesítik mindezt, míg a másik kezük szabad. Az embercsecsemő szupererős szorítása csak az első fél évre jellemző, utána kinövik, de azért azt javasoljuk, ha lehet, fél évnél fiatalabb csecsemőikkel se ismételjék meg otthon dr. Robinson kísérleteit.
Összekapcsolják az érzékszerveiket
Korábban azt gondoltuk, hogy az ember csak egy bizonyos életkorban képes összerakni magában a hallott, látott és tapintott dolgok egységét, vagyis például azt, hogy csukott szemmel a kezembe adott kocka alakú tárgy ugyanaz, amit előtte lila kockaként láttam a polcon. A kutatások ezzel szemben arra utalnak, hogy a babák már három hetes korukban össze tudják kötni az egyes érzékszerveik alapján szerzett infókat – ezt amodális észlelésnek nevezik.
Érthetőbben: egy kísérletben a kuattók háromhetes babák szemét bekötötték, és ezután cumit adtak a szájukba. Kétféle cumi volt, egy gömb alakú, és egy dudoros. Némi cumizgatás után a kísérletvezető kivette a baba szájából a cumit, levette a kötést és mellé tette egyik vagy másik cumit a kiságyba. A babák mindig azt a cumit nézték, amit előzőleg a szájukban tartottak, a másikra épp csak rápillantottak – tudták, hogy az az ő cumijuk, felismerték az alakjáról, bár előtte sosem látták, csak a szájukban érezték.
Nem csak a tapintás és a látás, hanem a látás és a hallás között is ugyanilyen összefüggést hoznak létre a babák: a hatodik héten például figyelmesebben szemlélik azt az arcot, amelyik beszél. Ha két arcot is látnak, amelyiknek mozog a szája, de csak az egyik arc által kiadott hangot hallják, akkor azt az arcot nézik hosszan és figyelmesen, amelyiknek a beszédét hallják is, a „tátogó” arcot nem nézik, vagyis a szájmozgás alapján be tudják azonosítani, melyik arc beszél.
Ez első hallásra talán banálisnak tűnik, ugyanakkor elképesztően fontos képesség, hiszen ilyen összefüggések észlelése révén sokkal hamarabb és könnyebben megérti a baba az őt körülvevő környezetet.
