A méhlepényt a legtöbb esetben a szülést követően megvizsgálják, majd eldobják. Esetleg megeszik. A placentaevés már néhány évtizede létező gyakorlat, de az utóbbi években egyre divatosabbá vált. A méhlepényt ehetik nyersen, szárítva, megfőzve vagy megsütve, és míg az ízét illetően megoszlanak a vélemények, addig jótékony hatására sokan esküsznek - mármint azok között, akik megeszik.
De miért kéne megenni? Honnan ered ez a szokás? Ősi gyakorlat vagy hippi újhullám? Megpróbáltuk kibogozni, mi indokolja az utóbbi néhány évtizedben újra és újra fellángoló placentaevési lelkesedést. Be kell vallanunk, ismerőseink között nem találtunk placentaevő anyukát (sem apát), a legmesszebb az ment, aki elvitte, majd egy facsemetével együtt elültette. A fa jól van, szépen nő.
Hazavitte, megsütötte, mind megette
A Guardian újságírója, Nick Baines már akkor elhatározta, hogy majd megkóstolja a méhlepényt, amikor még csak tervezték a gyereket a feleségével. Egyszerűen kíváncsi volt rá, milyen íze lehet. A szülés után néhány perccel fel is vetette a kérést a személyzetnek – a szülésznő sokkot kapott, az orvos pedig a tervezett fűszerezés után kíváncsiskodott. A friss, meleg méhlepénytől Nick kissé megriadt – nagyobb és csúnyább volt, mint amire számított, és nem volt gusztusa ott helyben beleharapni. Így aztán fogta, becsomagoltatta, és hazavitte megsütni.
Az elkészítését illetően több méhlepényes lasagna- és pizzareceptet is talált a neten, mi több, kiderült, hogy létezik egy komplett szakácskönyv is arra az esetre, ha az ember nagyobb mennyiségű méhlepényt szeretne változatosan elkészíteni. Nick végülis a cucc egy részét nyersen, csokis-banános turmix formájában tálalta fel, míg egy másik részéből fokhagymás-paprikás taco-t készített. A turmix nagyon vérízű volt, ám sütve finomnak találta a lepényt.
Másodszor is megennék
Vajon teljesen őrült a csávó? Egy biztos, hogy a kattanásával nincs egyedül: a méhlepény elfogyasztását egyesek kifejezetten javasolják. A dolog egyelőre azért nem túl gyakori: egy online felmérés szerint a résztvevők 66 százaléka hallott már a méhlepényevésről, de csak 3,3 százalékuk próbálta ezt a gyakorlatban. A nők és a férfiak véleménye nem különbözött, nagyjából egyenlő arányban hajlottak a placentaevésre.
Egy másik kutatás során 190 olyan nőt kérdeztek meg, akik ettek a saját méhlepényükből. A válaszadók jelentős többsége pozitív hatásokról számolt be, és ha születik még gyerekük, megint meg fogják enni a hozzá tartozó méhlepényt. Persze, ez alapján még semmit sem lehet tudni a valódi hatásról, hiszen könnyen lehet, hogy csupán placebohatásról van szó. Az emberi placenta elfogyasztásának élettani hatásairól még nincs meggyőző tudományos kutatás.
A macska például megeszi, a láma viszont nem
Az emlősállatok közül szinte mindegyik megeszi a szülés után a méhlepényt, kivéve a teveféléket (teve, láma, alpaka, vikunya és a guanakó) és az embert – ők nem eszik meg. Az állatvilágban megfigyelhető placentaevést többféleképpen is magyarázzák a biológusok: többnyire a szimpla éhség, a specifikus éhség (vagyis valamilyen hiányzó vitamin, nyomelem, fehérje pótlására irányuló igyekezet) vagy a lakhely tisztán tartásának igénye áll mögötte. A méhlepény szagára ugyanis odagyűlhetnek olyan, éhes ragadozók, akiket a frissen ellett nősténynek nem áll módjában elkergetni. Ezeknél az emlősöknél mindig az éppen szült nőstény eszi meg a saját méhlepényét a szülés után.
Az ember más módszerekkel is képes tisztán tartani lakhelyét, és jellemzően nem eszik ilyesmit, de azért feljegyeztek néhány, Nick Baines esetéhez hasonló alkalmat, amikor mégis. Ezek azonban lényegesen különböznek az állatvilágban megfigyelhető szokástól, ugyanis az ember méhlepényét jellemzően nem a tulaj, hanem valaki más eszi meg: apa vagy épp egy másik nő. Például vietnami bábák körében egy időben népszerű volt a szülő nő méhlepényéből enni egy kicsit, amely szerintük a fiatalság megőrzésében segít. Ennek érdekében a bábák természetesen csak a fiatal, egészséges kismamák méhlepényéből esznek, reméljük, azok engedélyével.
A természeti népek is megeszik, ugye?
Nem. Ugyan kézenfekvő lenne azt gondolni, hogy a méhlepényevéssel csupán visszatérünk valami, a civilizáció során egyszer már elveszített remek ősi gyakorlathoz, az antropológusok szerint mégsem erről van szó. A világ egyik legnagyobb etnográfiai adatbankját áttekintve a kutatók arra jutottak, hogy bár sok helyen esik szó a méhlepényről, ezek közül csak nagyon kevés említi azt élelmiszer minőségében.
A vizsgált 179 népcsoport közül csak egyetlen egy esetében találtak olyan feljegyzést, amely a placenta anyai elfogyasztásáról szólt: a chicano indián törzsben jegyezték fel az esetet, amikor is egy fehér asszony megsütötte majd megette a saját méhlepényét, utána pedig rendkívüli energikusság érzése járta át. Tehát itt sem chicano törzsi szokásról van szó: a meglepett indiánok csak továbbadták az érdekes esetet.
A kutatók tovább keresgéltek az adatbankban, és találtak még három olyan említést, amikor nem anya, hanem valaki más ette meg a szervet. A Melanéziában élő malekula törzsben apát illeti a lakoma, míg egy gullah közösségben egyes csecsemőket. Az utóbbiak körében ugyanis az a hiedelem dívik, hogy ha a gyerek az arca előtt lévő méhlepénnyel születik, akkor szellemeket fog látni, ez azonban megelőzhető a fenti méhlepényből készült tea itatásával. A harmadik, méhlepényevésről szóló feljegyzés a kínai-vietnámi gyógyászathoz kapcsolódik, akik TBC-s betegekkel etettek emberi méhlepényt.
Az evés tehát a fejlett nyugati társadalmak alternatív gondolkodású csoportjain kívül valamiért nem népszerű, ugyanakkor rengeteg feljegyzést találtak azzal kapcsolatban, hogy mit kell csinálni a méhlepénnyel: a 179-ből 93 népcsoport az eltemetésre voksol, sokan a helyét is kikötik (például a szülés helyén, vagy a kismama háza mögött). Ritkábban tóba dobják vagy a szent fára akasztják fel. Egyes népcsoportok körében elfogadott az a hiedelem, hogy ha nem akarsz több gyereket, akkor a szülés után állatokkal kell megetetni a méhlepényt, vagyis végül is itt is kajálás a vége.
De miért????
A nyugati kultúrában, jellemzően az USÁ-ban a hetvenes években kezdődött a méhlepényevés divatja, amely időnként fellángol, aztán alábbhagy, nagyjából annak köszönhetően, hogy épp megette-e valaki a celebvilágban a sajátját vagy az asszonyét és megírta-e ezt az újság. A hetvenes évektől kezdve napjainkig létezik néhány olyan bába és természetgyógyász, akik kifejezetten ajánlják a kismamának a méhlepénye elfogyasztását.
A méhlepénynek a terhesség során több, lényeges szerepe is van: többféle hormont termel, illetve azok termelődését szabályozza, emellett rajta keresztül jutnak át a tápanyagok az anya szervezetéből a magzatéba. Néhány kutatás arra utal, hogy ezek a hormonok és tápanyagok egy része benne marad és a szülés után is megtalálható a méhlepényben, és ezért elfogyasztásának hatása van az anyai szervezet hormonrendszerére. A téma rajongói szerint a méhlepény ezáltal a lehető legjobb eledel gyermekágyas kismamák számára, hiszen a terhesség és szülés során elveszített tápanyagokat és hormonokat ezáltal visszapótolja, így csökkenti a szülés utáni depresszió esélyét, javítja a hangulatot, növeli a tejtermelést és felgyorsítja az anya fizikai regenerálódását. Végül is, logikus.
