Újdonsült anyukaként még csak a 1,5-2 év körüli dackorszakról tudtam, aztán ahogy nőtt a kisfiam, kiderült, hogy létezik 3-4 éves kori, sőt 5 éves is! Nálunk a legnehezebb a napi rutinra rávenni az ötévesünket: az öltözés, fogmosás, játékok elpakolása nagy kínt jelent számára. És mivel nem mindig jut eszembe semmi vicces, amivel rávehetném ezekre a dolgokra, a szigor szintúgy nem válik be, az meg, hogy valamilyen jutalmat ígérgessek a Lego elpakolásáért mégsem működik, ezért nagyon örültem ennek a cikknek.
Régi elképzelések szerint, ha valamilyen jutalommal díjazzuk az unalmas dolgok elvégzését, azzal pozitív asszociációt alakíthatunk ki. És innen már csak egy lépés, hogy a jutalom megvonásával is megmarad a jó érzés, ami az érdektelen dolog mellé társult, így végül az egyhangú tevékenység végrehajtása is önjutalmazó lesz. Azaz csak rövid ideig jutalmazzuk mondjuk csokival a játékok elpakolását, utána már a csoki emlékére is automatikusan rámolni fog a gyermekünk, sőt élvezni is fogja ezt.
Na, nem. Aki már látott közelebbről óvodást, az tisztában van azzal, hogy ez az elmélet nagyon messze van a valóságtól.
Ugyan már írtunk korábban arról, mennyire könnyű a gyerekek belső motivációját lerombolni jutalmazással, mégis szülőként általában azért esünk ebbe a hibába, mert már nincs más eszközünk a motiválásra.
A Northwestern University kutatói azonban egy érdekes cikket jelentettek meg a témával kapcsolatban a Child Development március-áprilisi számában. Azt figyelték meg, hogy lehet a gyerekeket unalmas feladat elvégzésére motiválni. A feladat az volt, hogy 25 golf teet (fából vagy műanyagból készült szög, amiről a golflabdát elütik) kellett egy lyukas táblán elhelyezniük. Amikor végeztek, akkor az 56 három és öt év közötti kisgyereknek mutattak egy furcsa tárgyat vagy állatot.
Ezután négy csoportba osztották őket: az első csoport ezen kívül nem kapott semmit, a második matricát, a harmadik és a negyedik csoport pedig megtudhatott valamit arról az érdekes tárgyról vagy állatról, amit mutattak nekik. Ám az átadott információt tekintve lényeges különbség volt a harmadik és a negyedik csapat között: a harmadik csoport információi tartalmaztak ok-okozati összefüggéseket, míg a negyedik csak leírást hallott.
Például egy kitalált állatról, aminek furcsa farka volt, ezt tudta meg az egyik csoport: az állat csörög, zörög a farkával, hogy elijessze a többi állatot, míg a másik csak azt: az állat farka fel-le ugrál, ahogy sétál. Vagy egy másik példa: egy érdekes gépről azt hallotta az első csapat, hogy havat lő a levegőbe, míg a második, hogy mindig tele van hóval.
Az eredmény egészen meglepő volt: azok a gyerekek, akik semmit nem kaptak vagy csak kevésbé érdekes információkat hallottak (1. és 4. csoport) átlagosan másfélszer teljesítették a feladatot. Azok, akik matricát kaptak, háromszor csinálták végig, míg akik figyelemfelkeltő dolgokat hallottak minden elpakolás után, négyszer is hajlandóak voltak elvégezni a pakolást. Erre nem számítottam, hogy az izgalmas dolgok mesélése még a matricánál is jobban motivál!
Az egyszerű magyarázat erre, hogy a kölykök szeretnek új dolgokat megtudni a világról, megismerni, mi hogyan működik. A másik elmélet szerint viszont míg a gyerekek rendet raktak, az újonnan hallott dolgokon gondolkodtak, ezért nem unatkoztak pakolás közben. A konklúzió mindenesetre ugyanaz: hogyha jutalomképpen csak valami érdektelen dolgot tudnak meg a feladat elvégzéséért, akkor a gyerekek belső motivációja, hogy megismerjék a világot, csökken. Ám hogyha érdekfeszítő információkat kapnak, az felkelti a tudásvágyat a kicsikben – így valószínű, hogy a belső motivációjuk sokkal kevésbé sérül.
Ezek után nem marad más, mint hogy a reggeli és esti megszokott tevékenységek idejére felvértezzem magamat érdekességekkel a gyerekek érdeklődési körének megfelelően, hátha ezzel sikeresen billentem ki a dacolás rutinjából, és a vég nélküli alkudozások helyett vígan teszi mindenki a dolgát! Drukkoljanak!
