Arról, hogy egyre anyagiasabb a világ, nap, mint nap hallunk. Kérdés, hogy valóban jobban érdekel-e minket a pénz, mint ötven vagy száz éve, vagy ez csak része annak az illúziónak, hogy „bezzeg régen minden jobb volt”. Valószínűleg korábban is számított, kinek mije van, és kimondva vagy kimondatlanul mindig is elhelyezték magukat az emberek az anyagiak mentén is a többiekhez képest.
Szülői oldalról a kérdés az, mit tegyen az ember, ha anyagi lehetőségei nem engedik meg, hogy mindazzal ellássa a csemetét, ami a reklámok vagy a kortárs közösség hatására igényként felmerül. Szerény anyagi körülmények között is lehet nagyon boldog élete egy gyermeknek, a materiális hiányok onnantól kezdve jelentenek problémát, hogy valahonnan megtudja a gyermek, hiányolnia kellene azokat.
Természetesen most nem arról van szó, mikor az alapvető létszükségletek kielégítése szenved csorbát, azt mindenki érzi a saját bőrén. Azonban, hogy márkás-e a ruha, divatos-e a telefon, nem eleve adott szempontok: akkor lesz ezekkel elégedetlen a gyermek, ha értesül róla a külvilágból, hogy mások számára ez fontos.
A gyermekközösségek között igen nagy a különbség abban, mennyire számítanak az anyagiak, mennyire kerülnek szóba ezek a szempontok, tehát eleve jó helyzetben van a szülő, aki válogathat az iskolák között, és talál az értékrendjének megfelelőt. De erre hat kevésbé az ember, azonban az otthoni értékrend, és hogy hogyan készíti fel a gyermeket, nagyon sokat számít.
A legfontosabb magának a szülőnek a hozzáállása. Néha csak ürügy, hogy a gyerek miatt aggódunk, de akit sokat foglalkoztatnak az anyagiak, érdemes őszintén a mélyére nézni: vajon miről szól ez? Nem lehet, hogy igazából ő maga hiszi, hogy ha több pénze lenne a családnak, boldogabbak lennének?
Ha így van, akkor persze a gyereket sem tudja megvédeni attól, ne élje meg hiányként, hogy az osztályban másoknak több van. Sokszor használjuk az anyagiakat egyfajta fedőmagyarázatként az életben meglévő bizonytalanságok miatti szorongásra. Szorongunk, hiszen annyi mindent nem tudunk befolyásolni, nem tudjuk, meddig élünk, egészségesek vagyunk-e, meddig lesznek velünk, akiket szeretünk. Keresünk valamilyen fogódzót, amihez ez a bizonytalanság köthető, és könnyű ilyenkor a pénzt megtalálni, hiszen sok alapvető létfeltételt valóban pénzen veszünk meg.
Bár általános vélekedés, hogyha több pénzünk lenne, boldogabbak lennénk, a kutatások viszont következetesen azt mutatják, aki például nyeremény révén hirtelen meggazdagodik, annak csak ideig-óráig változik a hangulata, aztán beáll arra a szintre, amilyen korábban volt. Ha különböző anyagi színvonalon élő embereket hasonlítanak össze, akkor is csak a legszegényebb rétegben, a valóban létfontosságú erőforrásokban szűkölködők közt mutatható ki, hogy összefügg a pénz a boldogsággal. Az átlagosan és a bőségben élők közt nincs ilyen különbség.
És ha egy pillanatra őszintén belegondol az ember, valóban elképzelheti, nem azon múlik a családi nyaralás hangulata, hogy belföldön vagy egy felkapottabb vidéken tölti-e, hanem hogy képesek-e a családtagok elviselni egymást, közös örömteli tevékenységeket találni.
A kulcs tehát a szülő hozzáállása, aminek gyakorlati következményei is vannak, hiszen a kétségbeesett, önsajnáló ember gondolkodása beszűkül, és olyan megoldások sem jutnak eszébe, amik valójában rendelkezésre állnak. De a legfontosabb, hogy abban segítsen a szülő, ne érezze kevesebbnek magát, ne szégyenkezzen a gyermek attól, hogy szerény körülmények közt él a család.
Nem ritka, hogy ellentmondásosak a gyermekhez jutó információk, mint például abban a családban, ahol büszkék voltak a szülők műveltségükre, értelmiségi foglalkozásukra, mégis állandóan a pénzről beszéltek. Noha volt elég ahhoz, hogy befizessék a számlákat és étel kerüljön az asztalra, állandó volt az elégedetlenség, hogy miért csak ennyi, miért nincs több. De nem a gyermekeké, hanem a szülőké!
Vannak olyan pillanatok, amiktől teljesen nem tudja megóvni a szülő gyermekét, de segíthet helyretenni. Ha az osztályközösségben a nyári szünetből visszatérve mindenki azt meséli, milyen egzotikus helyeken nyaralt, míg a mi gyermekünk „csak” vidéken a nagyinál, vagy ha karácsony után mindenki nézegeti egymás új kütyüjeit, míg a mi gyerekünk csak valami szerényebb ajándékot kaphatott, az a kívülállás érzését adhatja. Ilyenkor a valódi félelem nem arra vonatkozik, hogy neki sosem lesz olyan játéka, mint a másiknak, hanem hogy kirekesztődik. Éppen ezért, az olyan mondatok segítenek, amik emlékeztetik a gyereket a közösséghez való tartozásra. Akár ha egyszerűen megkérdezzük, tényleg azt hiszi-e, a barátai azért szeretik, amije van.
A lényeg, hogy tágítsuk az aktuálisan éppen beszűkült látómezejét, és emlékeztessük, mennyi minden számít még abban, hogy megbecsülik-e a kortársai.
Egy mondás szerint gazdag az, aki tud adni. Az a gyermek, aki együtt csomagolja a kinőtt ruhákat a rászorulóknak, esetleg van is alkalma találkozni nála nehezebb sorsúakkal, sokkal védettebb lesz, mert helyén lesz az értékrendje, és képes örülni annak, ami neki megadatott. És ne feledjük, bár a kortársak értékítélete a kamaszkor felé egyre többet számít, hogy a jól megalapozott önértékelés, és értékrend nem illan egykönnyen el.
