Nagyanyáink korában még teljesen természetes dolog volt, hogy a csecsemő az anyja mellett alszik az ágyban. Aztán jött egy korszakalkotó vélemény ennek veszélyével kapcsolatban, így a következő generáció már kiságy-párti volt, és belém is azt sulykolták még tizenöt évvel ezelőtt, hogy az együttalvás életveszélyes a gyerekre nézve.
Ezek után nem is csodálkozom azon, hogy amikor amikor a szülés után elmeséltem, hogy Kátya velem alszik, vagy megdöbbenéssel reagáltak az ismerőseim, vagy megkönnyebbülve sóhajtottak fel, hogy akkor ezek szerint nincsenek ezzel a dologgal egyedül. Utóbbiak sajnos úgy élték meg a babával való alvást, mintha valami törvényellenes dolgot csinálnának, és mégcsak említeni se merték másoknak.
Az utóbbi időben elég sokat olvasgattam a témával kapcsolatban, és ahogy látom, még mindig megy az ijesztgetés és a vita arról, hogy szabad-e az együttalvás vagy sem. Teszik ezt úgy, hogy egyetlen alapos felmérés sincsen még arról, hogy a külön ágyban vagy a szülői ágyban bekövetkezett bölcsőhalálok száma a magasabb, ahogyan arról sincs, hogy egyáltalán hányan alszanak együtt a csecsemővel, és mennyien vannak azok, akik külön.
Magam részéről teljesen természetes dolognak tartom, hogy amíg Kátya igényli, addig velünk alszik. Innentől kezdve pedig nem az a kérdés, hogy szabad-e, hanem, hogy hogyan tudjuk mindezt biztonságossá tenni. Zárójelben megjegyzem, a kiságyban való alvás is lehet veszélyes, ott is vannak alapvető szabályok. Ugyanígy az együttalvásnál is.
- Az ágymatracot teljesen a falhoz toltuk, Kátya pedig köztem és a fal között alszik, így beszorulni sem tud és le sem esik az ágyról.
- Elképzelhetetlennek tartom, hogy a gyerekre feküdjek, mivel egész éjjel teljes mértékben, fizikailag és lelkileg is tudtában vagyok annak, hogy ott alszik mellettem. Minden rezzenésére felébredek, ha a férjem fordul egyet, álmomban is védelmezően átölelem (apja szokott is szórakozni ezen a mozdulaton). Ez a reflex már akkor kialakult, amikor még a méhen belül volt, éjszakánként a hasamra vigyáztam és óvtam minden rossz mozdulattól. Férjemnek viszont úgy érzem, még idő kell ennek az érzékenységnek a kialakulásához, ezért inkább nem fektetem kettőnk közé, vagy ha igen, akkor hamar átkerül csak az én oldalamra. De az ő esetében sem attól tartok, hogy ráfekszik és megfullad a baba, hanem, hogy forgolódás közben véletlenül megcsapja a kezével.
- Kátya és a párnám közt jó nagy hézagot hagyok, hogy ne tudja a fejét aláfúrni.
- A babának külön takarója van, így ha én nyakig húzom a sajátomat, nem fedem be vele teljesen a gyereket.
- Soha nem altatom magam mellett alkoholos befolyásoltság alatt – míg szoptatok, nem is engedek meg magamnak többet, mint pár korty sör vagy bor alkalmanként – , az alkohol ugyanis mélyen altat, csökken az érzékenységem arra, hogy mellettem alszik a kislány.
Az együttalvás előnyei közé tudom sorolni, hogy reggel mindannyian frissen és kipihenten kelünk. Nincsen éjszakai sírás, nincsen ugrás az ágyból, ami teljesen kiveri az álmot a szememből. Ha a baba nyekeregni kezd, félálomban már nyomom is a szájába a cicit, és pár perc múlva ismét együtt alszunk el.
Olvastam beszámolókat arról, hogy emiatt a gyerek túlságosan ragaszkodó lesz, mindemellett pszichológus ismerősöm megnyugtatott, hogy egyes felmérések szerint pont ezen a nevelési elven cseperedő gyerekek lesznek kevésbé problémásak, hisztisek. Úgy gondolom, a gyereknek az a dolga, hogy ragaszkodjon, az anyaság lényege, hogy ez ne legyen teher számunkra, az pedig, hogy kiből milyen gyerek lesz, nem csupán azon múlik, hogy egyedül vagy az anyjával fekszik éjszakánként. Kátya egyelőre kiegyensúlyozott, és mivel az igényeinek megfelelően gondoskodunk róla, nincs miért reklamálnia.
Igazából a szexuális életet sem korlátozhatja az együttalvás, hiszen az sem időhöz, sem helyszínhez nem kötött, úgyhogy azt is kizártnak tartom, hogy mindez a házasélet rovására menjen.
Az igyekezetünk persze megvan arra, hogy Kátya nagylányok módjára a saját ágyában aludjon: ha tehetjük, az esti szoptatás után a bölcsőbe tesszük az anyatejtől beájult kis testét, és csak akkor kerül vissza hozzánk, ha legközelebb felriad. De nem esünk kétségbe, és nem erőszakoljuk rá akaratunkat, ha ez nem jön össze, hanem igyekszünk csak az előnyeit nézni, és kiélvezni minden pillanatát a dolognak. Még ha sokan mai napig is azt károgják, hogy ezzel az életét veszélyeztetjük.
