Régóta foglalkoztatja a pszichológusokat, hogy vajon mit csinálnak máshogy azok a családok, ahol a gyermek szomatizál, azaz olyan betegség alakul ki nála, ami testi zavarnak látszik, de mögé nézve lelki, érzelmi problémát találunk. Tipikus példa a fejfájás, hasfájás, de sok más panasz is lehet ilyen.
Azt szoktuk mondani, a gyermek gyakran a „tünethordozó” páciens, azaz nem úgy kezeljük, mint beteget, akit meg kell szerelni, hanem abból indulunk ki, a család valamiért nem működik ideálisan, a gyermek, mint érzékeny lény, csak megjeleníti tünetével a problémát, de az egész egységnek, a családnak kell együtt segíteni.
Félreértés ne essék: ez nem a szülő hibáztatását jelenti, csupán azt, hogy valami zavar van a rendszerben, aminek megoldása mindenki együttes érdeke. A kutatók, például az argentin származású Salvador Minuchin, illetve az olasz Selvini-Palazzoli leírtak néhány jellemzőt, ami gyakori probléma a szomatizáló családokban. Ezek közül nézzünk néhányat!
Túlvédés, ugyanakkor a gyermek bevonása felnőtt konfliktusokba
Elsőre talán ellentmondásosnak tűnik Minuchin két megállapítása, mi szerint ezekben a családokban egyfelől jellemző a gyermek túlvédése, másfelől olyan terheket kap a gyermek, melyeket még nem bír el, mert a szülők bevonják őt (még ha nem is szándékosan) felnőtt konfliktusaikba.
Például a gyermeknek panaszolják el a másikkal kapcsolatos sérelmeket, rosszabb esetben elvárják, hogy a gyerek melléjük álljon a másik szülővel szemben. A két jelenségben van egy hasonlóság: senki sem tartja be a határokat. A gyermek túlóvása azt jelenti, átveszünk tőle olyan felelősséget, aminek vállalására már ő is képes lenne, nem tesszük ki olyan kihívásoknak, amikkel megküzdhetne. A másik esetben épp fordítva: olyasmit akasztunk a nyakába, ami nem az ő dolga. A hasonlóság tehát az, hogy összekeveredik, kinek mi a szerepe. Minuchin ezeket „összemosott” családoknak nevezi.
A családtagok érvénytelenítik egymás üzeneteit
Ez Selvini-Palazzoli gondolata, de jól passzol az összemosottsághoz is, csak itt a vélemények, gondolatok keverednek. Terápiában is megjelenik, ami a hétköznapokban is megfigyelhető: az egyik mond valamit, a másik legyint, hogy nem is úgy van. Például anya közli, hogy Pisti verekedős gyerek, mire apa: nem verekedős, csak megvédi magát. Mondhatja persze, hogy ő másképp látja, gond akkor van, ha egyik családtag érvényteleníteni akarja a másik véleményét. Ennek szélső esete, mikor már egymás nevében beszélnek. A terapeuta a gyermeket kérdezi: mit szeretsz leginkább csinálni, mielőtt kinyithatná a száját, anya már válaszol is, „focizni szeret”.
A családtagok nem vállalják a vezető szerepet, és a személyes felelősséget
Ahhoz, hogy bármilyen feladat, program gördülékenyen végbemenjen, kell egy karmester. Ez nem autoriter családot jelent, csak azt, hogy lehet tudni, ki tartja egyben a folyamatot. És persze, az illető a felelősséget is vállalja, ha valami nem jól sikerül. Ha apa szervezi a családi nyaralást, ne Ilkát, a kamaszt hibáztassa, amiért az ő ötlete volt, hogy ezen a vacak helyen szálljanak meg. Ha végül is ő döntött, ő foglalta le, akkor övé a felelősség is. A ilyen családokban olyan a döntés és a felelősség, mint a forró krumpli, egymásnak passzolgatják a családtagok.
Titkos koalíciók
Titkos koalíció az, amikor két családtag összefog egy harmadik ellen, és ez burkoltan, őszintétlenül történik. Néha csupán egy összekacsintás kell hozzá, máskor többórás kupaktanácsot is jelenthet. Olykor a segítés álarcába öltözik. Például, mikor anya és lánya arról sutyorognak, apa ilyen meg olyan, például olyan rossz a természete, mindig kiabál, nem lehet elviselni.
Akkor bejön apa, mond valamit morcosan, a két nő csak összenéz, szemükben: „na, erről beszéltünk az előbb”. Más dolog, amikor két családtag egyetért abban, hogy valami számukra probléma, amit nem vesz észre a másik, és őszintén elé állnak, feltárják szempontjaikat, és közösen igyekeznek megoldást keresni. A titkos koalíció nem annyira a megoldásról, mint a hatalom jóleső érzéséről szól. Bármennyire is kellemes az érzés: „egy brancsban vagyunk”, végül mindenki rosszul jár, mert rombolja a család egységét és működőképességét ez a dinamika.
Persze, nemcsak testi betegségnek látszó probléma lehet tünet, de gyakori, hogy így tudja megjeleníteni (természetesen nem szándékosan és nem tudatosan) a gyermek a feszültséget. Gyerekeknél különösen lényeges a család szerepével is foglalkozni, hiszen ők kiszolgáltatottak az otthoni hangulatnak, légkörnek, nincsenek abban a helyzetben, hogy változtassanak rajta, vagy érzelmileg függetlenítsék magukat tőle. Míg felnőtteknél azon van a hangsúly a terápiában, hogyan erősödjenek meg úgy, hogy ne hasson rájuk betegítően az őket érő stressz, gyermekeknél mindig fontos a családdal is foglalkozni.
Cziglán Karolina, pszichológus
