Minden szülő szeretné, ha gyermeke elvégezné feladatait, és felelősségteljes ember válna belőle, a tapasztalat mégis az, hogy a legjobb szándék mellett is sokszor tesznek az anyák és apák olyasmit, amivel ellenkező hatást érnek el. Például a jutalmazás egyes formáival, a gyermek magára hagyásával, mikor épp nem kéne, és a helyzetből való kimentésével, ugyancsak: mikor épp nem kéne.
A tét pedig nagy, mert akitől túl sokat várnak, szorongani fog, vagy ami még rosszabb, elhiszi, hogy nem elég jó, és depresszió alakul ki nála, akitől pedig keveset, annak életéből kimarad a sikerélmény, és idővel egyre csökken a motivációja. Valójában, mikor tanulási problémák miatt keresik fel családok a szakembert, az esetek nagy részében derül ki, hogy nem kap megfelelő önállóságot, és az életkorhoz passzoló felelősséget a gyermek.
Adjunk mintát!
A felelősségvállalás az otthoni teendők megosztásával kezdődik. Ennek egyik alapja a mintaadás, az, hogy a többi családtag számára is természetes, mindenki közös felelőssége az otthoni teendők rendben tartása. Ha a gyermek látja, a szülők is egyeztetik, ki mit végez el, és ha van nagyobb testvér, ő is részt vesz ebben, eszébe sem fog jutni tiltakozni az ellen, hogy ő is kivegye a részét.
Gyakori azonban, hogy anélkül, hogy a szülőkben tudatosulna, kialakulnak kivételezett szerepek, nem arányos a munkamegosztás. Ilyen például a nemek szerinti aránytalanság, akár azon ideológia mentén, hogy a háztartás a nők dolga, akár arra alapozva, hogy a férfiaknak többet kell viselni. Fontos a rugalmasság is. Rendben van, ha a nagytestvér az érettségire készülve felmentést kap minden otthoni teendő alól, de ez legyen kimondva, legyenek követhetők a főszabálytól való eltérés okai.
Csináljuk együtt!
Azt, hogy elpakolunk magunk után, beágyazunk, stb., úgy tanulja meg a gyermek, ha jó darabig vele együtt csináljuk. Irreális elvárás az óvodás korú gyermeknek kiadni a parancsot, majd magára hagyni. Eleinte mindent csináljunk együtt, még ha így tovább is tart, majd kapjon részfeladatokat, de akkor is legyünk ott mellette, mi is tevékenykedjünk valami máson. Iskolás korban, és akkor is fokozatosan, kis lépésenként alakul ki, hogy a szülő jelenléte nélkül is elvégzi feladatát a gyermek.
Válasszon a gyermek!
Fontos, hogy a feladatokban, ha csak lehet, adjunk választási lehetőséget: így inkább érzi sajátjának. Ez különösen akkor fontos, ha már elég nagy az önálló „munkavégzéshez”. Amíg a szülő körül segít, felesleges keresztkérdésekkel megakasztani a folyamatot, inkább kérjük konkrétan, például, hogy keverje össze a palacsintatésztához a tojást a tejjel. A választás a hosszabbtávú, önálló feladatoknál kerül előtérbe.
Ne kíméljünk feleslegesen!
Ne próbáljuk megkímélni a gyermeket az erőfeszítéstől, mert akkor elhiszi, valóban nem lett volna képes arra, amitől megóvtuk. Ugyanakkor van helye a rugalmasságnak. Ha azt látjuk, túlhajtotta magát, mert összejöttek a feladatok, adhatunk neki egy szabadnapot, mikor iskola helyett csak pihen. De ne legyen a problémahelyzetek megoldási mintája, hogy a szülő hirtelen kimenti, vagy ha mindenképp szükség van segítségre, a gyermek is tegyen erőfeszítést, illetve részesedjen a következményből.
Ha például nem tud felkészülni a felelésre, nem kell ostorral hajtanunk, hogy félájultan is tanuljon, de ne is írjunk igazolást másnapra, hogy otthon maradhasson. Mondjuk meg, előfordul bárkivel, hogy egy feladattal nem készül el, nem haragszunk, és bizonyára ki fogja javítani a jegyet, de ne kíméljük meg a kellemetlen élménytől. Ezzel megtanulja, hogy túlélhető ez a helyzet is, és nem dől össze a világ.
Jutalmazzunk szavakkal!
Legyen a jutalmazás a dicséret, vagy még inkább, az együtt örülés, a büszkeség kimutatása. Sok szülő előre fél, hogyha nem ad kézzelfogható jutalmat, motiválatlan lesz a gyermek. Éppen az ellenkezője igaz, és nagy károkat lehet okozni a jutalmazással! A belső motivációt külsővé teszi, és idővel azt sem végzi szívesen a csemete, amihez eredetileg kedve lett volna. Nem beszélve arról, hogy mindig emelni kell a mértéket, hiszen a korábbi szinthez már hozzá szokott.
Felnőtt világunkban hihetetlennek tűnik néha, de az embernek alapvető jellemzője, hogy szereti hasznosnak, sikeresnek érezni magát, megtapasztani, hogy mire képes, és hogy értelme van annak, amit csinál. A gyermek számára öröm, ha egyre több dologra képes, erre fel is hívjuk a figyelmét, és vele örülünk. A legborzasztóbb a pénzjutalom, modellezve a munkahelyek teljesítménydíjazását (aminek ott persze helye van).
De nem sokkal jobb, ha élményt kap a gyermek, például a „jó bizonyítványért”. A közös élménynek nem az a feladata, hogy trenírozzuk vele a gyermeket, hanem hogy együtt jól érezzük magunkat. Ha az állatkertezés azon múlik, elérte-e a négyes átlagot, azzal azt sugalljuk, összefüggés van a család érzelemgazdagsága, élménymegosztó szerepe és a gyerek iskolai teljesítménye között. Egyébként sem szerencsés a végeredmény alapján jutalmazni. Legyünk vele év közben, biztassuk, örüljünk a relatív sikereknek is (például, hogy megértett egy fejezetet a fizikából, még ha történetesen a másikból is feleltették, és egyest kapott), és végül ünnepeljük meg közösen a nyári szünet kezdetét a bizonyítványtól függetlenül.
Ne feledjük: a család elsődleges feladata, hogy érzelmi közeget biztosítson, olyat, ami egyformán a gyermek mellett áll siker és kudarc esetén, és ahol a körülményektől függetlenül elfogadásra, nyugalomra, örömre lelhet. Éppen az ilyen közegben képes az ember a fejlődésre, képességei kibontakoztatására.
Cziglán Karolina, pszichológus
